A CONCORDE-SZTORI
(11 részes interjú sorozat. Megjelent az Ifjúmunkás 1973 január 4.-i számától kezdve hetente 1973 március 28.-ig)
Künn hideg csattog, korán besötétedett, s mert romantikus ember vagyok, a didergő világ fölé bőséges havazást képzelek, amely nyugtatóan surrog az ablak mögött. Az asztalon magnó búg, kilences sebességgel forog a lekercs s kellemesen váltják egymást rajta Józsa Erika és Horváth Károly számai. A többszörös Siculus-díjas Concorde együttesnek már nagylemezre való műsora van. Körülöttünk a beállt tél játszadozik a hőmérőkkel, míg Karcsiék forró nyarakról énekelnek. És pávákról, pillangókról – egyszóval mindarról, ami az egyszerű tavaszi nyári vidámság sajátja. Az Ifjúmunkás bátran vallja magát Karcsiék barátjának. Meggyőződésünk, hogy az a fajta zene, amit művelnek, a könnyűzene legnemesebb és legértelmesebb hajtása. Aki meghallgatja őket, azonnal rájön: a tetszetős dallamok és az őszintén fölfakadó szövegek mögött sok-sok év iemondás, munka, tanulás áll. Erről beszélgettünk Józsa Erikával és Horváth Károllyal nemrég a szerkesztőségben, s ők beleegyeztek, hogy őszintén elmondják karrierjük történetét. Igy született meg a Concorde-sztori…
1. Másnap mindig feleltettek
Horváth Károly (ezután H): – Kezdje Erika, ő a könnyűzenész a családban…
Józsa Erika (ezután J): – A legérdekesebb példája vagyunk annak, amikor két ember teljesen különböző módon jut el a zenéhez és végül összetalálkozik… 16 éves koromban kezdtem el zenével foglalkozni s éppen gitárral. Persze, nem azon a komolytalan hangszernek tartott elektromos gitáron, én a klasszikus, dobozos hangszert választottam s a nagyváradi Népi Művészeti Iskolába jártam. Klasszikus zenét tanultam, de ekkor Karcsi már valahol igen messze járhatott, ő zenész-famíliából való, szinte a beszéddel együtt kezdte tanulni a muzsikát. Talán nem jutok ide, ha mint ő, klasszikus hangszerrel kezdem – zongorával, csellóval. De nekem ez tetszett, s hirtelen jött egy ötletem is, mikor az iskola másodévére jártam : együttest alakítok. Szerettem volna ugyanis valamilyen együttesben énekelni, zenélni, de nem vettek be sehova…
Riporter: – Hogyan született meg nálatok a beat-zenekar divatja ?
J: – Váradon ma már na gyon sok iskola-zenekar van. A tömeges szerveződés akkor indult meg, amikor a KISZ kezdte rendezni az iskolák közötti versenyeket. De a 3. számú Líceumban, ahol végeztem, már azelőtt is volt együttes, úgyhogy természetesnek tűnt, amikor mi is alakítottunk egyet. Csak lányokból állt, a Phosphor nevet adtuk neki. Rengeteget kínlódtam vele, képzeljétek, én voltam a legképzettebb az egész társaságban! A basszusgitáros például akkor látott először gitárt. Mondtam, próbálja meg, mert szükségünk van rá. Kezébe adtam a hangszert, hiszen én voltam az iskolai kultúrfelelős is, rám hallgattak, hát elmagyaráztam, hogy na, ide teszed az ujjadat, ahova mutatom… Megtanultunk igy vagy öt számot, ezekkel aztán felléptünk. Már kezdetben sajt számokat játszottunk, volt vagy 3-4 saját szerzeményem, ebből kettőt megtanultunk, meg az akkori nagy slágert, a Zorbát, s azzal kiálltunk a vizsgaelőadásra, ahol bátorítottak minket : kár volna abbahagyni. . .
Riporter : – Ki volt az, aki ilyen kedvezően ítélt meg benneteket?
J: – Bokor Barna, a művészeti iskola gitártanára irányított minket, ő csöpögtette belénk apránként a zenei műveltséget úgy, hogy a társaim is rájöttek – tanulniuk kell, s végezték az ének- vagy a gitárszakot.
Riporter: – Valld be, de õszintén: a divat vezetett a gitárhoz ?
J: – Nálunk a családban senki sem zenélt és én nagyon szerettem volna hangszeren játszani. Szerettem a könnyűzenét, s volt egy olyan is bennem, hogy majd megmutatom a sok beképzelt beat-zenésznek, nemcsak ők viszik valamire, hanem eredetit is lehet csinálni… Elég az hozzá, a nagy akaratommal számot vetve kiderült: nehéz nekem már klasszikus hangszerhez olyan késői korban nekifogni. Igaz, zongoránk se volt, az drága, egyedüli elérhető hangszer az olcsó dobozos gitár volt, ami nem olyan komplikált…
H: – A hangszerválasztásban azért nagy szerepe volt Adamonak is, mert éppen akkor tűnt fel és Erikának nagyon tetszeit, hogy gitárral adja elő a saját számait…
J:- Nem tagadom. Éppen a Beatles fénykora volt, amikor Adamo feltünt a számaival s én mindig többre becsültem azokat az előadókat, akik saját számokat adtak elő, nem nagy hangerővel. Ezt próbáltam meg én is, s az akkor írott darabok közül kettőt például ma is éneklünk.
Riporter: – Az iskola mit szólt vállalkozásotokhoz ?
J: – Az első reakció igy nézett ki : hüha, ezek itt zenélnek, itt maradnak órák után, esténként meg próbálnak. Igy a tanárok… Gondolták: most biztosan elhanyagoljuk a tanulást. Ekkor jött az az időszak, amikor állandóan figyelték, mit csinálunk, Ha tudták, hogy előadásunk van, akkor másnap biztos feleltették az egész társaságot. Mert volt egy ilyen, hogy nosza, kapjuk el őket, amikor nem készülnek… Nem tartom én ezt rosszindulatnak, egész egyszerű reflex volt csupán, hogy megvédjenek bennünket a tanulás elhanyagolásától. De sajnos, erre mindannyiunknak rohamosan romlottak a jegyei, anélkül, hogy valóban lazsáltunk volna… De érdekes volt: körülbelül egy évharmad eltelte után javulni kezdtek a jegyek, s talán jobb eredményeink voltak, mint az együttes létezése előtt. Mert azt mondtuk : azért is megmutatjuk, hogy nincs igazuk, amikor ránk gyanakszanak. És az egész társaság nagyon komolyan kezdett tanulni…
Lejegyezte: Cs. G. Következik : Elválnak útjaink
