A CONCORDE-SZTORI 2
A többszörös Siculus díjas Concorde-együttesnek már nagylemezre való műsora van. Tagjai, Józsa Erika (J) és Horváth Károly (H) a mi vendégeink : életükről, első sikereikről mesélnek. Az előző részből kiderült, hogy Erika először leány-zenekart szervezett az iskolában – nagy sikerrel. Csak az volt a baj, hogy próba vagy szereplés másnapján az iskolában mindig feleltették őket. De a Phosphor nem hagyta magát…
2. Elválnak útjaink
H: – Azt hiszem, ha akkor lett volna a tévé magyar adása vagy a Siculus, a lányok sokra vitték volna.
J: Igy megmaradtunk ebben a keretben : iskolaközi versenyeken, városi előadáson, klubokban, néha a színházban egy-egy nagyobb rendezvényen és… falvakon. Na, oda sokat mentünk, volt úgy, hogy este nyolckor még szerepeltünk.
Riporter: – Anyagilag je lenteti-e ez valamit?
J: – Mi sohasem láttunk a zenében anyagi célt. Nem azért csináltuk, hogy most aztán ezen keressünk. Nem is tehettük volna, mert bálokon nem játszottunk, s csak úgy lehetett volna, hogy elmegyünk, egy-egy éjszakát végigjátszunk s azért fizetnek. Ha kaptunk is valamit, néha az olyan minimális volt, huszonöt lejeket egy fellépésért… Hátránya is volt persze ennek : nem tudtunk felszerelést venni magunknak. Két évig működött az együttes, de csak egy kis mikrofont tudtunk azalatt beszerezni, olyant, amilyen itt van előttünk az asztalon. Ez volt minden vagyonunk, na meg két dobverő a dobosnak, amikor már dobos is volt…
Riporter: – Diáktársaitok mit szóltak a vállalkozáshoz?
J: – Hát… lenéztek minket. Ez az igazság.
H: – Ez nem éppen így van, mert az együttes nagyon népszerű volt a városban. Ezt én jobban tudom, mert a közönséghez tartoztam. A legnagyobb sikere mindig a Phosphornak volt, talán azért irigyelték úgy őket a többi zenészek. És azért is, mert lelkesedésből s nem pénzért csinálták. A közönség észrevette, hogy itt valami új jelentkezik, ezek akarnak is valamit, nemcsak a tehetséges Beatleseket utánozni.
J: – A hagyomány addig az volt Váradon, hogy összeállt három-négy zenész, jött egy énekes, akit kísértek. Mi négyen voltunk és négy hangra énekeltünk. Vokált alkottunk, amilyet legfeljebb csak rádióban hallhattak addig. Persze, egyszerű vokálunk volt, egy-két hangot variáltunk s tartottunk… ezt nem is lehetett volna elektromos felszereléseken elérni. Meg azt sem, hogy legyen benne pianissimo és fortissimo… Dobozgitárokkal és énekhangokkal viszont el tudtuk érni. Ám mikor kezdett széles körű sikerünk is lenni, az együttesünk már felbomlóban volt. Akkor érettségiztünk. Már a vizsgák után azonnal abbahagytuk. Az egyik kislány élesdi volt és internátusban lakott, egy férjhez ment, egy másik egyetemre ment Kolozsvárra, tehát teljesen szétszóródtunk.
H: – Sajnos, ez a diákzenekarok sorsa. Az iskola végeztével elválnak útjaik, ha csak valami bombasztikus anyagi siker folytán nem tartják érdemesnek együttmaradni. A Siculuson például faggattuk a Dyanos lányegyüttest – akartok-e valamit ti a jövőben ? Például egy helyre menni? Nagyon meglepődtek : meg sem fordult a fejükben, hogy folytatni kellene a megkezdett utat.
J: – Megtartottam újság cikkeket még abból az időből. Éppen az Ifjúmunkásban jelent meg rólunk egy cikk, ami jellemző arra, hogyan fogtuk föl annakidején az egész ügyet. Eszünk ágába sem jutott ugyanis, hogy valaha is szétválunk. Egyszer megkérdezték Margitot, a tamburinost, akit szerettük volna, ha megtanul dobolni, s egy évvel fiatalabb volt nálunk, mi lesz vele, ha mi érettségizünk? Felkerülünk az egyetemre s megszűnik az együttes ?… Dehogy : El sem tudtunk ilyesmit képzelni ! Szent elhatározásunk volt, hogy együtt maradunk minda hárman, s akkor még alkalmilag keresünk egy negyediket, amikor pedig feljön Margit, akkor mind az öten együtt maradunk. Persze, semmi sem lett ebből. Talán azért sem, mert semmilyen fejlődési lehetőséget nem láttunk a láthatáron.
Riporter : – Most Karcsi beszéljen egy kicsit arról, mit művelt ő ezalatt?
H: – Mondhatni, zenészfamíliában születtern. Apám, ha nem is foglalkozott szakmailag zenével, de nagy zenebarát volt. Édesanyám zenetanárnő, Pesten végzett a konzervatóriumban, s valósággal belém ivódott a zene, reggel, délben, ebéd közben születésemtől kezdve csak zenét hallottam. Olyan népszerű mű nem született, amelyet én ne halljak… Lényegében mindent ismertem. A zongorával kezdtem és anyamék örömére már az elején komponáltam kisebb darabokat. Később csellóztam. Azt sokkal jobban szerettem, mint a zongorát. Nagyon jó tanárom volt, sokat beszélgettünk a zenéről. És ezalatt annyira nem foglalkoztam könnyüzenével, hogy például a srácok, a barátaim mindig tudták, mikor van könnyűzene a rádióban. Azok rohantak haza, hogy kezdődik az ötórai tea, egy kívánságműsor vagy valami más… Nem nagyzolok, de mikor Váradon divatba jött a beat és az együttesek alakulása, akkor a Phosphoron keresztül mégis tetszett volna nekem, hogy beálljak egy ilyen együttesbe. Különben akkor még a lányegyüttes dobosának udvaroltam, Erikával még csak köszönőviszonyban voltunk, innen az ismeretség… Rájöttem, hogy zeneileg komoly dolgot művelnek és irigykedtem rájuk…
Lejegyezte: Cs. G. Következik : KARCSI NEM TUDOTT BŐGŐZNI