JÁTSZUNK ÉS KÉSZ ( ÚJ ÉLET, 1969)
Hamarabb ismertem az anekdotát róluk mint Őkét személyesen. Az úgy volt, hogy egyik lap fényképes cikkecskét közölt egy Ploiesti-i egy együttesről, mint az ország első női beat-zenekaráról. Erre ők tollat ragadtak, és a mellékelt fényképpel bizonyították létezésüket, sőt elsőbbségüket. Akkor már éppen egy éve játszottak. A szerkesztőség kínos udvariassággal mentegetőzött, s kilátásba helyezte, hogy róluk is ír majd. A lányok egyelőre maradtak az ígérettel.
Azóta eltelt jó pár hónap, s mindez feledésbe merül, ha történetesen nem botlom be egyik koncertjükre, s nem vállalkozom arra, amire az a bizonyos másik lap elfelejtett: bemutatni a váradi Phosphor együttest.
Töredelmesen be kell vallanom, erről a szóról: Phospbor, kínos kémiaórák emléke elevenedik fel bennem, s íme, most előttem áll négy kislány, összesen.67 évesek, a vállukon gitár, elfogódva, feszélyezve, mint ahogy az első interjúnál szokás.
- Honnan ez az elnevezés? Nagy biztossággal felelik: a gyöngytől, melyet a nyakukban viselnek. A lánc ugyanis világít a sötétben, azaz foszforeszkál. És ez nagyon fontos. És persze fontos a zsabók, mellények s mit tudom, még milyen, fortélyos női kellékek kombinációja. De a legfontosabb a zene.
Különben nem árt, ha az olvasó név szerint Is megismeri őket. A szóló-gitáros— Józsa Erika, Dénes Éva a kísérő-gitáros, a basszus- gitárt pedig Szilágyi Juli kezeli. Schubert Elvira dobol. Slussz. A Phosphor ugyanis négytagú. Már eleve így indultak. Csupa lány.
— Különben úgy volt, hogy Erika gitározni kezdett…
De miért kezd egy lány gitározni?
— Amiért egy fiú — magyarázza Erika.— Csak az hamarabb abbahagyja. Engem mindenki lebeszélt, hogy így meg úgy, egy lány gitárral… De nem voltam hajtandó abbahagyni. Sőt. Erősítettem az iramot, többet gyakoroltam. Aztán egy fiú-együtteshez mentem volna, de nem jöttem ki velük. S akkor felvetődött a gondolat, mi lenne, ha… így született meg a Phosphor.
— Jó, jó, ez mind szép — szakítom félbe —, de már tapasztalatból is tudhatják, jó néhány váradi fellépés, Várad környéki „turné” tapasztalatából, mit is jelent valójában lány-együttesnek lenni egy ilyen — állítólagosan férfiak számára fenntartott — műfajban. Milyen a fogadtatás?
— Már megszoktuk — legyintenek. — A közönség legnagyobb része a függöny felgördültekor egyáltalán nem figyel a zenére. Eszükbe sem jut ránk hallgatni. Megszoktuk. Játszunk, és kész,
— Azért csak van különbség a leány- és fiú-beatek között?
— Persze, hogy van. Mi nem üvöltözünk. Inkább a dallamosabb zenét szeretjük. Ami azért nem azonos az unalmassal,
— A javát — ez szám szerint értendő — mi magunk írjuk. A szöveget is. Ki-ki bemutatja szerzeményét, aztán eldöntjük: megy vagy nem megy. Különben mindent énekelünk, Adamo dalaitól a Hello, Dolly-ig. Már ami nekünk tetszik.
— Melyik volt a legnagyobb sikerük?
A bemutatkozás a színházban. Négyszer tapsoltak vissza. A zsűritől — ez valami kultúrverseny volt — csupa tízest kaptunk. Azóta sem drukkoltunk annyit.
A zeneiskolában Bokor Barna, a filharmonikus zenekar tagja foglalkozik velük. Megjegyzendő, hogy délelőtt ugyanolyan „civilek”, mint a többi tlzenegyedikes, a 3-as líceumban ugyanúgy izgulják végig a számtan- vagy történelemórát, mint a többiek.
— S a tanárok és a beat?
— Vigyáznak, nehogy elhanyagoljuk a tanulást. De azt hiszem, ez felesleges. Tanulni ugyanis — egyszerűen kell.
Éktelen zúgás hallatszik az erősitőkből. Valami rövidzárlat- féle lehet. A négy lány csavarhúzót ragad, babrál, igazítgat. Még erősebb a búgás. A mikrofon is kikapcsolódik. Nagy nehezen rendbehozzák a kellékeket A beat- zenészeknek — leányok, nem leányok — a technikához is érteniük kell.
NEMLAHA GYÖRGY
ÚJ ÉLET, 1969
