Erika és Karcsi
(Nagy Béla, Fáklya-Nagyvárad)
Valamikor talán őket is úgy vonzotta a repülés, mint minden többet akaró embert, valamikor talán, legtitkosabb álmaikban, éppen repülőgép-tervezők akartak lenni, ezért lettek Concorde, egy csodálatos, emberkéz alkotta madár után, s ha már a való repülés, az életre szóló repülés így nem adatott meg, nevükben szárnyalnak és muzsikájukban; ebben a nagyszerű szárnyalásban viszont, amit évek óta velük élünk, nem Concorde-nak látjuk őket, egyszerűen csak Erika és Karcsi áll velünk szemben a színpadon, vagy néz ránk a tévé-készülék képernyőjéről, Erika és Karcsi, akinek hangszert – gitárt vagy szájharmónikát, csellót vagy nagybőgőt – itt, ez a város adott elsőnek kezébe, s daluk is itt szólalt meg , ide kötik őket páva-szép emlékeiek, s innen mozdultak, mikor útra keltek, nem lepkeként, de emberekként, muzsikus emberekként, akiket láthatatlan, de mégis el nem szakítható szálak kötnek indulási helyükhöz, bárhol is szóljon már nekik rikkantó kakas, bárhova is röppenti őket vándor daluk, mert repíti, repíti mindazok örömére, akik hallgatják, hiszen muzsikájukkal úgy tudtak váradiak maradni, hogy mindenhova, mindenkihez tartozók lettek, úgy hordozzák magukban mindenhova vízbe boruló fűzeivel a szőke Köröst, meg azt a soktornyú, a szőlőkaróktól tüskés, bogárhátú dombok s a kápráztató napnyugtát teremtő sík ölelkezésénél nagyra növő várost, hogy szerelmesmód fér melléjük a tenger nyári, számtalan zenével zsúfolt bohóckodása épp úgy mint a szűk-utcás kisvárosok fölé hajló havas komorsága alatt meghúzódó szilaj melegség, s mindez dalba, muzsikába öntve, s ezzel kész, ezzel már mindent el is mondottunk, különben is róluk nem beszélni, őket hallgatni kell, őket érteni kell, velük örülni kell, mint ahogy nekik is öröm az együtt- az egymásért-, a nekünk-, az itthon-muzsikálás, amikor nem a képernyő mögött húzódó százkilóméterek távolságából szólnak, hanem karnyújtásnyira tőlünk , akik hazavártuk egyszer, hazavártuk kétszer őket, s tehetetlen dühünkben, mert már nem jutott hely egy forró nap után, kicsaptuk a biztosítékot, s vártuk, hogy a város legnagyobb színpadát töltsék meg nekünk, s nem vártunk hiába, s nem vártak hiába, mert ahogy az érem egyik oldalához elválaszthatatlanul kötődik a másik, úgy vártak ők is minket, a sokakat, akik tudjuk már, hogy ezután sem várunk hiába….Köszönjük, Erika és Karcsi….
NAGY BÉLA
(VILIDÁR ISTVÁN felvétele) 1973
KEDVES ERIKA: KEDVES KARCSI!
Örülök, hogy meghívtatok hangversenyetekre, örülök, hogy ott voltam. És annak is örülök, hogy a véleményemet kértétek, mert könnyű megmondanom: szép volt.
Szép volt így mondtam Erikának is, amikor előadás után – nem mert ,,úgy illik” – gratuláltam mindkettőtöknek, Erika pedig nagy komolyan bólintott: „Az a fontos”. Közben még három felől is beszéltek hozzá, volószinűleg nem nagyon figyelt arra, amit mond, s el is mosolyodtam a válasz kedves sutaságán, pedig ebben a pár szóban egész ars poetica van. Az a fontos, hogy szép legyen. Nagyon egyszerűen hangzik és mennyire bonyolult.
Mert bármennyire is meg lennék csömörölve az örök, okoskodásra késztető kérdéstől miért szép? – úgy érzem, pár szóban meg kell magyaráznom ennek szépnek a miértjét.
Én úgy hiszem, hogy a homo estheticus alkotó készséggel meg nem áldott széles rétege, örök nosztalgiával figyeli az alkotni képeseket. A pillanatot lesilk, az örök ismétlődésben egyszerit, a pillanatot, amelyben a semmiből megszületik az a valami, amely másokra hatni képes, megteremtve azt a kapcsolatot embertől emberhez, mely talán minden kapcsolatok közül a legértékesebb. Mi az elképzelésed? – kérdeztem tőled, Karcsi, még előadás előtt és egy kicsit csodálkozva válaszoltál, hogy lehet ennyire kézenfekvöt kérdezni: ,,Énekelni akarunk”. Valóban, ha ez volt a szándékotok, elértétek: énekeltetek, spontánul, természetesen, örömmel, mert az ember-hang éneklésre alkalmas és a dal szép. És a kivülrekedtek felfigyeltek: dal szülletik. Itt és most.
Úgy érzem, ez a lényeg. És ebből a lényegből származik minden, amit nyújttok, jó és kevésbé jó egyaránt.
Mert jó, hogy minden amit csináltok, oly egyszerű. Jó az is, hogy amikor nem annyira egyszerű, akkor annak tud tünni. Ez is nagyon fontos”: a mivesség mely nélkül menthetetlen al dilettantizmusra ítélnétek magatokat nem nyomja el a spontán indulatot. Hozzáértés mindenhez kell, talán ezért a legnehezebb az egyszerűség. Itt egy kis kánon, másutt egy bonyolultabb képlet, mint a kétnyolcad-triola az együttes kíséret, a ,,Hej, pávában”, de sehol sem önmagáért: bár ez utóbbi talán szaggatottabb, vivódóbb jelleget ad ennek a páva-dalnak, mint amennyit elbir. Jó a két hangszer együtt, a gitár a csellóval, vagy a bögővel, különösen amikor a legegyszerűbb, amikor két melodikus hangon beszél a két hangszer és nem akkordzuhatagokkal kísérik az éneket. Látjátok, nincs kiút: egyszerűségre ítéltétek magatokat és ez kötelez.
Talán nem érttek velem egyet, de a két hangszer együtt és igy kicsit barokk hatást kelt, a Bach elötti zenére gondolok, még mikor egy szál klavecsin szól egy szál viola da gambá-val. Ez szép, ezt meg kellene őrizni és bátrabban vállalni. Kapjon csak minél több önállóságot a két hangszer, ha a cselló és a gitár többet mer, feleslegessé válik a szájharmonika.
Végezetül még valamit. Azt ti is tudjátok, hogy ami ebben az előadásban szép, az nem maga a hanganyag. Ti nem úgy énekeltek, mint ahogy, mondjuk, Björling meg Callas. Tovább megyek: a ,,Szól a kakas” Callas és Björling előadásában ugyancsak nevetséges lenne. Mit akarok mind ezzel mondani? Azt, hogy nagyon meg kell válogatnotok, mit énekeltek. A ti műfajotok a .Szól kakas”, a ,,Hej, pava”, a Szabó Lőrinc verste írt Boros Zoltán dal. Művészi élmény volt, ahogy előadtátok. Én tudom, hogy fiatalságotok tiltakozik a beskatulyázás ellen. Mindenki tiltakozik az ellen, hogy műfaja lenne. Mindenkinek van műfaja.
Baráti üdvözlettel,
ZICHER ISTVAN
A CONCORDE-SZTORI 8
Erika iskolai lányegyüttese után, Karcsi segítségével születik meg a Concorde. S bár legszívesebben saját nevükkel szerepelnek, a Siculus-fesztiválok szabályai szerint kénytelenek elnevezést választani, jobb híján franciásat. Zenéjük azonban ízig vérig hazai és nemcsak a népdalfeldolgozások.
8. Elfelejtett dalok
j: Mindkeiten szerettük a népdalokat. S föleg Karcsi, mert ő aztán nagyon ismerte öket. Válogattunk belőlük, mit tudnánk átvenni és feldolgozni, hátha sikerül. S kezdödött az egész a Hej Pávával.
H: Mindkettő, a Hej páva és a Szól a kakas már egyszerre születtek. Különben ez a két szám kavarta a legtöbb vitát az újságírók és a szakértők körében, ekkor történt az a bizonyos beskatulyázás is, amikor odasoroltal minket egy bizonyos műfajba, pontosan a két szám alapján. Mi fontosnak tartjuk őket, s még irunk hasonlókat, de…
J: a célunk nem annyira a feldolgozás, mint inkább eredeti számok szerzése. A népdalok önmagukban is ugyanolyan szépek – ha nem szebbek -, mint ami próbálkozásaink, kár lenne most már kampányszerűen ha kell, ha nem, átirni őkek.
(tovább)
A CONCORDE-SZTORI 9
A kezdeti nehézségeket leszámítva, a 71-es Siculus-fesztivál után kezdődtek a valódi problémák, Karcsiék elkötelezettnek érezték magukat, hogy bizonyítsanak. Népdal feldolgozások helyett most valami újjal próbálkoznak. Ám a hazai magyar beat annyira fiatal műfaj, hogy sok ballépését is meg kell bocsátanunk…
9. Szidjuk-e a Siculust?
H: – Alig négy év van a háta mögött, s hogy ennyi is van, ez föltétlenül a fesztivál érdeme. Akármennyit szidják, mert most már ez is kezdett divatba jönni. Maga a tény, hogy mi is a Siculus jegyében születtünk, hogy volt egy kötelező határidő, amikor el kellett valamivel készülni, sokat jelentett. Különben megmaradtunk volna családon belüli zenélőknek, de így kialakult egy munkarend, egy távlat, amiért érdemes volt sokszor erőnkön felül fáradozni.
Riporter: – Szidni azért kell, csak azt nézzük meg, hogy kritikánk vajon a lényeget érinti?
J:- Az az igazság, hogy van egy lehetőség. Például annak az együttesnek, amelyik Zsibón alakul, kezdetleges a tudása, de van egy célja, hogy most azért dolgoznak, mert ekkor és ekkor van, ahol bizonyítani. Itt a fesztiválon megbírálnak vagy megdícsérnek, összehasonlíthatjuk magunkat más együttesek színvonalával… Ez megfizethetetlen dolog.
H. : – Külföldön is egyes helyeken rendezik ezeket a pop-fesztiválokat, ahol legfőképpen a közönség okozza a botrányt, nem a zenészek, hiszen ők csak azért gyülnek össze, hogy egymást meghallgassák, hogy egymás zenéjét elbírálják . Persze, a Siculus, nem pop-fesztivál.
De Jó arra, hogy egymást hallgassuk..
(tovább)
A CONCORDE-SZTORI 10
Karcsiék elkötelezetteknek érezték magukat, hogy bizonyítsanak. Az útkeresés ma is tart, közben a gyermekkori álmok egy része szertefoszlott….
10 Lentről nézzük a gépeket
J: – Tervezés ida vagy oda, én aktiv repülő is szerettem volna lenni. De aztán közbejöttek holmi betegségek, szívreuma, és kiderült, hogy pilóta úgysem lehettem volna soha. Akkor inkább lemondtam róla, semmint hogy lentről nézzem a gépeket s örökké sóvárogjak utánuk… De talán nem is baj. Úgy érzem, hogy ez a munka, amit most a televíziónál végzek, sokkal közelebb áll a képességeimhez, mint a műszaki pálya. Persze, továbbra is nagyon szeretem és csodálom a repülőket.
Riporter: Hogy volt a második felvételi?
J: – Ugyancsak Bukarest ben, de abból óriási zűrzavarok támadtak. Bár az utolsók között voltam, magas mėdiám volt, az elektronikán. De aztán jött a televízió, megtetszett nekem, a kettőt nem lehetett együtt csinálni, s az egyikről le kellett mondanom.
H: Nagyon jó volt ez a bukaresti egy helyre kerülés, hiszen csak így lett valami az együttesből is. Ha Erika nem jut ide…
J: – Az biztos, hogy otthon nem lett volna mit csinálnom. Most, jó pár év után kezdenek a volt osztálytársnőim elhelyezkedni elárusítónak, irodákba, más munkahelyre… Én azonban nem akartam ennyinél megállni, semmiképpen.
A CONCORDE-SZTORI 11
Józsa Erika (J) és Horváth Károly (H) az együttes tagjai a mi vendégeink. Rendre elmondták eddigi pályájuk főbb tanulságait. Most tavasz van, azóta ők is sikerrel szerepeltek a Săptămina Top-72 hangversenyén, de nem akarnak itt megállni. A többszörös Siculus-díjasok elkötelezettséget éreznek magukban a bizonyításhoz. Segítsünk nekik azzal, hogy hallgassuk dalaikat szeretettel…
11. Még négy mikrofon
H: – Most is van egy könyv, mert hiszen mondtam, hogy bolondulok értük, amit a főnökasszony” engedélyével megvehetek… Tegnap megnéztem, csak hát borsos ára van, Németh László drámái.
A nagydíjakat azért mégsem könyvre, hanem felszerelésre költjük. Sajnos, üzletben elég nehéz kapni megfelelő mikrofonokat meg egyebet.
J: – Nekünk tulajdonképpen négy nagyon jó mikrofon kellene, a megfelelő erősitővel, s hangszórók. És ezeknek nem szabad torzítaniuk, úgyhogy elképzelhető, miIyen gondban vagyunk, nehogy bóvlit vásároljunk a kevés pénzünkön. A jó felszereléshez sok pénz kell..
H: Hát azért annyi nagydíjat most hirtelenében nem tudunk összeszedni! De az elvünk, hogy mindent zenére költünk, az nem rossz.
Van már rádiónk, s eléggé gazdag magnetofontárunk, úgyhogy azért ne nagyon panaszkodjunk…
Riporter: – Megígérhetem, hogy ennek az anti-interjúnak, lényegében vallomásnak a honorárium-részét ti kapjátok. Fordítsátok ezt is felszerelésekre, ha éppen úgy jön ki a számításotok..
J. H: – Na nem, ezt nem kellene !
Riporter : – Pedig ennek így kell lennie. És ígérjük, hogy a szükséges támogatást is próbáljuk megadni, hogy minél több sarkába jussatok el ennek az országnak. Ha másként nem, a lapon keresztül.
H: – Ml nagyon szeretnénk a fiataloknak játszani, ez az igazság. Ahová hívnak, mi ott leszünk. Es ígérjük, hogy nem hozunk szégyent sem magunkra, sem a minket felkaroló lapra.
Riporter : – Ebben most befejezésül, megegyezhetünk. Köszönjük az elvesztegetett, értékes órákat !
Lejegyezte : Cs, G.
Jozsa Erika Horvath Karoly Muvelodes 1975 Farkas Arpad cikke Huszadik századi igricek
Huszadik századi igricek ( Művelődés 1975, Farkas Árpád)
Huszadik századi igricek
Jó néhány esztendővel ezelőtt egy székelyudvarhelyi bátoritásra sokfelé megpendüliek a gitárhúrok, s csakhamar bebizonyosodott, hogy amire közönségigény van, meg is születik. Nincs fülem, közérzetem és ítéletem a könnyűzenéhez : fújja és hallgassa mindenki a magáét. Mégis a romániai magyar könnyűzene-teremtés első, vajúdó zsivajaiból„ nyúlós érzelmességéből és paprikás toporzékolásából mintha kiszüremleni vélnék egy csöndes, tiszta, meditatív hangot, a Józsa Erika — Horváth Károly kettősét. Persze azóta érzelmek, indulatok mívelődtek és árnyalódtak, együttesek és egyéniségek nőttek —én pedig közvetlen barátságba kerültem kettőjük meditációjával, miszerint : ha már fiatalságunk ennyire szomjas a melodikus hangszerelésű társalgásra, miként lehetne tartalmasabb együtt-töprengésre szólítani?
Tapasztaltam, amerre ők keresgélnek, a legjárhatóbb utak közé tartozik. Nem csupán a népi muzsika iránti erős vonzódásuk miatt, de az Igaz mélységeket kereső, megvalósuló kedvű szándék s képesség okán is, mellyel nem csupán Elénekelni, hanem Kidalolni óhajtják a rájuk hallgató közösség gondját s örömét. Ez az azonosulási törekvés igazolja s fűti .őket az ősi népi hangszerek újra szólal-tatásában, ragaszkodásukban a középkori zenéhez. Eddigi eredményeik s a muzsikálgató kedvtelésen és szereplésvágyon messzi túlrarnutató alkotói magatartásuk, tehetségük megítélésem szerint nagyon sokra hivatja őket, huszadik századi igriceket. A művészalkatú embereknek abba az igaz fajtájába tartoznak, kik azzal becsülik közséaüket, hogy nem idomulni szándékoznak ízlésvilágához, hanem irányítani és meghatározni. Szólhatnék róluk tehát így is : népművelő.
FARKAS ÁRPÁD
A Józsa Erika — Horváth Károly kettős 1971-ben Székelyudvarhelyen lépett fel először a nagyközönség előtt, ahol nekik is ítélték a beat nagydíjat, valamint a közönség díját. Ugyanezen a fesztiválon ’72-ben a folk nagydíját, valamint a szöveg nagydíját ítélik a kettősnek (a Kék árnyak közt c. dal szövegéért). A „Siculus ’72″ Electrecord hanglemezen a Kék árnyak közt és a Forró nappalok c. daluk szerepel. 1973-ban a Tele-Top díjazottjai (Jégvirág c. dalukkal, mely ugyanakkor a Săptămîna hetilap slágerlistáján is sikerrel szerepel), ’72-ben és ’73-ban Székelyföldön, valamint Arad és Hunyad megzșben, ’74-ben Kovászna megyében turnéznak (a Camerata Transsylvanica és a Búgócsiga együttessel) Olténiában a Phoenix együttessel. ’75-ben egy nemzetközi hangverseny keretében országos turnén vesznek részt. A Köztársasági Palota nagytermében és a bukaresti Sportpalotában gálahangversenyeken lépnek fel, ifjúsági klubok, művelődési házak, irodalmi körök, iskolák stb. meghívására több mint száz hangversenyt tartanak. A Flacăra folyóirat ’73-ban díjazta őket a komolyzene elemei és a folk-muzsika legsikerültebb egybehangolásáért.
1974-ben megjelenik első kislemezük a Szól a kakas már c. virágénekel, a Virágom virágom c. Babrik József szerzeménnyel és A vándor, valamint a Hűtlen dal c. szerzeményeikkel. Számaik zenéjét közösen írják, a szövegíró Józsa Erika. Állandó munkatársuk zenészbarátjuk, Dobránszky Sándor.
Az utóbbi évben legnépszerűbb dalaik Mezitlábas leánykérő (zene : Babrik József), Ha megnövök, Cinegemadár (népdal), A nagydob (Farkas Árpád verse),
Legsikerültebb TV-műsoraik: 71-ben Meghívó a stúdióba, ’72-ben Forró uappalok, ’74-ben Tambur, tambur andandóri, ’75-bn A gyergyószenuntmik-lósi Salamon Ernő Liceum vendégei voltunk és A világ népeinek bölcsődalaiból.
Józsa Erika a Román Televízió Magyar Nyelvű Műsorának riportere és bemondónője, Horváth Károly a bukaresti Cipriaa Porambescu zenekonzervatórium végzettje, jelenleg a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház alkalmazottja, ahol első megbízatása Árva Bethlen Kata monodráma zenéjének összeállítása.
A Művelődés 1975/ 1 számában megjelent a Ha megnövök c. dal kottája.
Az Új Élet 1973/ 2o számának címlapja.
EGY PLAKÁT TÖRTÉNETE 1974
A Búgócsigával és a Camerata Transylvanicával indultunk turnéra 1974 augusztusában. Kész volt a plakát, mindenki megérkezett Szentgyörgyre Vásárhelyrôl, Szatmárról, Bukarestbôl. A másnapi indulásra készültünk a szállodában s szól a telefon, hogy a turné le van fújva. A továbbiakat most azért mesélem el, mert tipikus példája volt annak, hogy miket kellett véghezvinni egy-egy koncert, turné érdekében. Mentem a propaganda elvtárshoz, akit magyarra fordítva Kôszikla elvtársnak hívott a köznyelv. Elôtte a plakát: a címe “Csak csend ne legyen”. Azt mondja, ezt mégis hogy gondoljuk? Hogy vonuljon ki mindneki az utcára kiabálni? Dehogyis, mondom én- mert erre a kérdésre fel voltam készülve- hát az elvtárs nem ismeri a Farkas Árpád versét? A folytatása az, hogy “ a munka morajló ritmusai ropogtassanak.” De az nincs a plakáton, ez a cím nem maradhat. Mérlegeltem: megéri, hogy az egész turné bukjon ? Na jó, mondom, levágjuk a plakát tetejérôl a címet. Akkor rendben van? Nem, még akkor sincs rendben. Mert itt vannak ezek az idegen hangzású nevek. A pártutasítás az, hogy az együtteseknek ezentúl csak az intézmény nevén lehet szerepelni, ahova tartoznak. Például hova tartozik a Concorde? Akartam mondani, hogy az bizony sehová, de még idejében meggondotam, mondom a bukaresti Petôfi Házhoz. Na, azt mondja, akkor azt kellett volna a plakátra tenni. Estek az együttesek nevei is. Maradt csak annyi, hogy Koncert a színház szervezésében. Akkor mehet? Nem, akkor sem mehet, mert újabb utasítás, hogy a színház, csak a saját alkalmazottaival szervezhet elôadást. Aztán meg ez a turné már azért sem mehet, mert nézzem meg mit mond az ilyen elôadásokról Ceausecu elvtárs a legutóbbi beszédében. Végülis a Víg István tervezte plakátból csak a három gyönyörûenmegrajzolt gitár maradt, ami a közepét díszítette. A turnét átvette a kultúrház. Na aztán a képzômûvész Zemlényi Csaba, akit eredetileg azért vittünk magunkkal, hogy minden helyszínen a faluból összeszedett tárgyakból kreáljon díszletet nekünk, egész turné alatt plakátokat festett, amiket egyik helységbôl a másikba vittünk. Egy példánya ma is megvan, gondolom már múzeális érték. (Részlet a Metropol Sztoriból TELES SZÖVEG )
