Az első showműsor: Meghívó a stúdióba, 1971 december (részlet A MI MAGYAR ADÁSUNK c. könyvből)
Menet közben tanultuk a szakmát, talán ezért is járt folyton az agyunk, próbáltunk
mindig valami újat kitalálni. Már akkor is újat, újabbat kerestünk, mikor még a „régit”
sem volt idő igazán bejáratni. 1971‐ben igazán nem volt még akkora múltja az adásnak,
hogy bármit nagyon meg lehetett volna unni benne, mégis amikor zenei műsorunk
felvételére került sor, szerettünk volna valami újjal előrukkolni, a Siculus fesziválon
bemutatott dalainkat valami új formában tévésíteni. Az addigi zenei műsorokban
rendszerint egy üres stúdóban, valamilyen rideg díszletben, magányosan jött‐ment,
lézengett az előadó, miközben szorgalmasan playback‐ezett, igyekezett szinkronban
tátogni az előre felvett hangjára. Valahogy nem volt ennek igazi hangulata, meggyőző
107
Valószínüleg Váradon láttam valami külföldi zenei showműsort a magyar tévében, ami
arra ihletett, hogy valami hasonlót valósítsunk meg mi is. A mi zenénk nagyon igényelte
a közönség jelenlétét, akkor hatott igazán, ha volt visszajelzés, ha éreztük a hallgatóság
reakcióját. Miért ne lehetne közönséget beültetni a stúdióba?
Boros Zolinak, aki a műsor szerkesztője volt, tetszett az ötlet, azzal a kikötéssel, hogy a
közönséget mi verbuváljuk. Ezzel nem volt gond, öszeszedtük a barátainkat, bőven elég
Bukarestben tanuló magyar diák volt, aki szivesen kötélnekállt, már csak a hecc
kedvéért is belement a tévészereplésbe. Egyikük, a később Magyarországon fényes
karriert befutott kiváló muzsikus, Selmeczi György kritikát is írt a műsorról!
A felvételhez a Moliere utcában lévő régi stúdiót kaptuk meg. A díszlet porondszerű
volt, lépcsőzetes üléseken űlt bennünket körbe a stúdiószínháznyi közönség. A
műsornak azt a címet adtuk, hogy „Meghívó a stúdióba”. A meghitt hangulatú
koncertből igen sikeres tévéfelvétel lett, melyet „az első tévé‐show”‐ként örökített meg
a kritika. A dolog pikantériája, hogy az idegen kifejezést nem mindenki tudta helyesen
leírni s az egyik vidéki lap „téve‐shaw”‐ról beszélt…. Egy szemfüles újságíró ráharapott s nagy ügyet kerekített abból, hogy hogyan is lett a sóból sav!
De hogy milyen is volt ez a „só”, hadd idézzem Selmeczi Gyuri kritikáját mely a Hétben
jelent meg.
“Hej páva” – beatben
A televízió magyar adásának egy könnyűzene‐felvételére voltam hivatalos,
nézőként, no meg egyúttal statisztaként is: tapsolni kellett két fiatal beatmuzsikusnak.
A beat‐zenének ma már olyan sztárrendszere van, annyira népes a
“beat‐klasszikusok” parnasszusa, olyan kimerítettek a beat ritmus‐ és harmónialehetőségei,
hogy vérmes reményeket nem is tápláltam magamban; erre egyébként
a hazai magyar könnyűzene földhözragadt színvonala sem jogosított volna fel.
Hányszor álltunk fel megbocsátóan a tévékészülék mellől hézagpótlónak minősítve
a szánalmasan érzelgős melódia‐tákolmányokat, hogy siettünk a sajtóban is
üdvözölni Boros Zoltán szerzeményeinek egyéni hangját; azóta is nosztalgiázva
emlékezünk vissza hazai magyar könnyűzenénknek erre a szalmalángjára.
Ezúttal azonban a statiszták „dekoratív” tapsa őszintévé lelkesült. A kéttagú
együttes gitáron és bőgőn kezdett, aztán a cselló lírai ötvözete a beat‐zene
lüktetésével, majd a szájharmónika éles hangszínével fűszerezte a gitár és bőgő
kettősét. Ilyen technikai látványosságról még tudunk. Azt viszont nem képzeltük
volna, hogy a Hej páva pentatóniáját meggyőzően beatben halljuk viszont, anélkül,
hogy a népdal szépségeinek ádáz őrangyala fellázadna bennünk. Azt sem jött
hinnünk első hallásra, hogy ebben a sajátos hangú folk‐zenében a kompoziciós
törekvések szellemes metrumtöréseket, archaikus hangulatot sugalló, lant hatású
kíséretet, imitációs kétszólamúságot, érdekes modális hangzatokat tárnak a
108
legkritikusabb hallgatóság, a fiatalság elé. Boldogan telintek hát el attól, hogy a
szentimentális, úgy csúfolt „bel canto”‐ stilus egyelőre ezt a két fiatal művészt sem
hagyta makulátlanul, s hogy megszólalt egy melodramatikus recitativo. Ismétlem,
bodogan eltekintünk ettől, mert Józsa Erka és Horváth Károly mérnök‐ illetve
zenetanárjelölt népi ihletésű beat‐művészete minőségi fordulat hazai magyar
tánczenénk fejlődésében. Egyetértek a riporterrel, aki hiányolta a tavalyi Siculusfesztivál
megfelelő hírverését. Ugyanis ott éppen ezek a folk‐beates barátaink
nyertek nagydíjat.
Én pedig, miközben az első hazai magyar tévé‐showban statisztáltam – jó zenét hallgattam
Selmeczi György
A sajtó felfigyelt ránk. S nemcsak személy szerint ránk, hanem felfigyelt arra a
jelenségre amit ma már a romániai magyar könnyűzene születéseként emlegetünk.
A magyar adásnak döntő szerepe volt ebben. A Siculus fesztiválon feltünt énekesek és
együttesek soha nem váltak volna országosan ismertté a magyar adás nélkül. Helyi
sztárok, akik egy kisváros, vagy akár nagyváros klubjaiban, színpadain szereztek nevet
és népszerűséget maguknak, soha nem lépték volna át a városhatárt a magyar adás
nélkül. A tévé zenei stúdiójában igényes, színvonalas felvételek készültek, olyan mentor
állt melléjük, mint Boros Zoltán, akit nyugodtan tekinthetünk a romániai magyar
könnyűzene „keresztapjának”. A stúdiófelvételek valóságos alkotóműhelyek voltak,
ahol profi hangmérnökökkel dolgozhattak s szakszerű segítséget kaptak. Addig nem
fejeződött be a felvétel, míg nem volt teljesen rendben dallam és szöveg, hangszerelés,
harmónia, prozódia. Lelkes amatőrökből profi hagfelvételeket varázsoltak elő. Akarva
akaratlanul feljlődni, csiszolódni kellett.
Helyi nevezetességekből országos sztárok lettek, lettünk! Ezer idegenek köszöntek ránk
az utcán. Rajongóktól kaptunk leveleket. Autogramokat osztogattunk.
Koncertszervező iroda nem volt, ügynökök sem voltak akik futtattak, menedzseltek
volna bennünket. Ki‐ki saját szakállára szervezgette koncertjeit, turnéit, több‐kevesebb
sikerrel. Nem kapkodtak értünk hanglemez‐szerződésekkel, az egyetlen hivatalos,
állami lemezgyár egyénileg szóba sem állt volna velünk. A magyar adás nemcsak
fellépési lehetőséget adott, de kapcsolatot teremtett a lemezgyárral, időnként még kész
anyagot is adott át a saját felvételeiből, melyekből lemez készülhetett.
A könnyűzene mellett más zenei műfajokban is maradandó nyomot hagyott maga
mögött a magyar adás, melyekről a későbbiekben még részletesen szólunk.
Nem hiszem, hogy sokszor fordult volna elő a világon hasonló eset, hogy egy kis
tévéműsor, mely egy országon belül egy kisebbségnek sugároz heti pár órás műsort,
109
ekkora befolyással lett volna sajátos kulturális értékeinek nemcsak megmaradására de
már kialakulására is. Ez volt a mi adásunk, a magyar adás!
