Horváth Károly – Józsa Erika: Leányrablás Szatmári Északi Színház Harag György Társulat
A zenés színmű-pályázat díjnyertesének elõadását az “első romániai magyar musical” ősbemutatójaként hirdetik a szatmári plakátok, s noha korábban is voltak hasonló próbálkozások – elég, ha a legutóbbi, Mátyás király vérzik című kolozsvári rockoperára gondolunk -, az „úttörés” hangsúlyozása mindenképp indokolt a Leányrablás esetében. Tudniillik tényleg ez az első, témáját, tartalmát, problémáit tekintve valóban aktuális „romániai magyar”, műfaja szerini pedig igazi „musical” – annak minden kötelezó rekvizítumával együtt.
A zeneszerző Horváth Károly számára a darab alapötletét egy néhány éve megjelent újságcikk adta. Ez négy erdélyi illegális munkavállalóról szólt, akik elrabolták egy budapesti vállalkozó kiskorú leányát, de még a váltságdíj megszerzése előtt szabadon bocsátották túszukat. A „magyar ajkú románok” esetéről közölt rádiós híradások a színpadi művet is átszövik, s habár a darab nem a konkrét bűnügy dokumentatív feltárására törekszik, sajátos eszközeivel mégis képes megvilágítani a lehetséges indítékokat. A cikkben olvasható diszkriminatív megfogalmazás (magyar ajkú román) ugyanis már önmagában sok mindent elárul, ám természetesen a politikai határok szabta történelmi predesztináció senkit sem ment fel vétkeinek következményei alól. A musical címe ilyen értelemben megtévesztő is lehet, mert egyesek egyfajta betyár-romantikát érezhetnek ki belőle. Pedig a darab egyáltalán nem mos tisztáre „akcióhósöket”, ehelyett néhány „szerencsétlen” modellel példázza, hogy kétségbeejtő helyzetben az átgondolatlan, hibás lépések még nagyobb tragédiához vezetnek. Mindamellett e rossz döntésekért sem csak az érintettek felelősek. Ekképp a romániai magyar fiatalok „krimije” jóval általánosabb sorstragédiát tükröz, különösen az 1989 utáni Kelet-Európában.
Horváth Károly és az Ausztráliában éló, ugyancsak erdélyi származású Józsa Erika musicaljének Válaszút című mottó-dalát a fószereplők kopfos megvilágításban, mintegy vallató fényben éneklik a Pinczés István rendezte ősbemutató elején ,majd kivilágosodik a színpad, és a Deák Réka tervezte kerthelyiségben ismerhetjük meg a fiatalok tipikusnak mondható helyzetét. Ez a díszlet nemcsak azért szerencsés, mert Erdély-szerte ugyanilyen kocsmákban találkoznak az emberek, ezeken a helyszíneken dől el személyes életük a beszélgetések, viták és ábrándozások során, hanem azért is, mert a vendéglőben – az atmoszférán túl – a különféle mentalitások is felmutathatók. Akár a helyi szellemeskedő részegek, akár az emigránsok, az egykori Jánosok, ma Johnnyk (Bessenyei István) sorsát tekintve még hihetőbb, hogy Balázs (Kulcsár Attila) minden lehetőséget megragad munkanélkülivé lett állapotos felesége, Jutka (Fekete Júlia)
eltartására; nincs más választása a cinikusan keserű Szabolcsnak (Lórincz András Ernő) sem, akinek a munkahelye szünt meg, vagy a forrófejű székely Csabának (Nagy Orbán), illetve élettársának, Enikőnek (Gajdó Delinke), akinek a főnöke ment tönkre, és nem lévén „könnyűvérű“ lány, más álláshoz nem jutott. Ide tér vissza a művészlelkű Attila (Gábor László), Enikő éppen leszerelt egykori társa, aki behívóját éppen akkor kapta meg, amikor Svédországba mehetett volna zenélni.
A meghitt hangulatú vendéglő keserű kifakadásoktól, önironikus megjegyzésektól és régiónk minden pontjára jellemző helyzetértékelésektől hangos, amelyek nem tűnhetnek demagóg közhelyeknek azok számára, akik Kelet-Európában élnek. Egy olyan helyen, ahol mindent szabad, de semmit nem lehet (a dal kissé a Hair „I’ve got life“ kezdetű számát parafrazeálja). Nem csoda, ha a kilátástalan helyzetben lévő fiatalok – minden szándékuk ellenére – rákényszerülnek, hogy elhagyják szülőföldjüket, és idegenek között próbáljanak szerencsét, ahol biztos nem lesz egy „Géza bácsi úr” (Fülöp Zoltán); akinek szintén „zsebe üres, ám sebaj“, mégis juttat egy-két ingyen falatot az éhező gyerekeknek, ami „benne van az ital árában”. Számukra igazi csodának számít János-Johnny Ausztráliája (country-stílusban), de még annál is vonzóbb Amerika! (A rap – a zene és a szöveg mellett, hála Nagy György ragyogó koreográfiájának – mozgásban, beállításban az elõadás egyik fénypontja, különösen az asztalok tetejére állított Jutkával, aki a New York-i Szabadság-szobrot imitálja.)
Az ábrándokból csak a Moszkva tér marad -e szégyenteljes szimbólum. (Éppen ezért kár voll a háttér budapesti turista „montázsával“ agyonkonkretizálni.) De csupán Enikőnek van munkája, aki igyekszik barátait legalább szegényes koszttal segíteni, a többiek hiába ácsorognak az emberpiacon. Szüzi, a szinte gyermek prostituált (Gál Ágnes) azonban kapóra jön, hiszen nem kis százalék ellenében beprotezsálja szeretőjénél a “székely brigádot”. (Érthetetlen, miért játssza a tisztességtelen, kizsákmányoló Bakost ugyanaza Fülöp Zoltán, aki előbb Géza bácsit, utóbb a megzsarolt milliomost is alakítja – egyébként mindhármat kiválóan.) A helyiek szemében ,,betolakodó idegenek” egy rózsadombi építkezésen dolgozhatnak – Szüzi lábatlankodásától kísérve. (Zeneileg ebben a jelenetben is található ironikus utalás e Queen együttes „We will rock you” paródiájában.) A gazdag szomszédok, Bordándyek (Fülöp Zoltán és Méhes Kati) azonban feljelentéssel fenyegetőznek, így születik meg Szabolcs agyában – végső elkeseredésében – a leányrablás gondolata, hiszen újgazdagék elkényeztetett lánya, Yvette (László Zita) igen nagy érdeklódést tanúsít a szegény kőmíveskelemenek, különösen Attila iránt. A színház emeleti páholyának segítségével eljátszott „erkély-jelenet” megelőlegezi e fura Romeo és Júlia-sorsot. Ellenpontja a helyszínnek a bűntettet lényegében mindvégig elutasító Attila fészer-lakása, a néhány hazai darabbal (futó, erdélyi törölközó, fénykép stb.)otthonossá tett” fabódé, ahová a túszt hurcolják, és ahol ég és föld, azaz a budai milliomos lány és az erdélyi ágrólszakadt egymásra talál.
Van a musicaleknek néhány állandó jellemzője, így a Leányrablásban is megtalálható az elengedhetetlen szerelem, az előbb visszautasított, de valójában igazán a főhőshöz illő, tiszta szívű „másik“ (itt Enikő), az igaz barátságért elkövetett önfeláldozás (Attila barátai ellenében nem hagyja megmenteni magát, holott nem ért egyet velük), e féltékenységból fakadó árulás (Enikő miatt Yvette elhagyja Attilát, és maga kaparintja meg a váltságdíjat csellel), továbbá a kisebbségi érzésből, irigységból következő gaztett (az Attilára irigy Szabolcs meg akarja erőszakolni a túszt), a helyzetfelismerésből adódó elérztékenyülés (Borbándy visszavonja a feljelentést, sőt a helyzetet láva, kifejezetten megsajnálja csóró zsarolóit). Természetesen a darab végén itt is a legrokonszendesebb fiú, a főhős hal meg ártatlanul, Attilát ugyanis a kommandósok (egyébként Szatmáron igen lagymatag) rajtaütése során lelövik. A finálé is torokszorító (akár mondjuk A padlás végén); itt is a mindannyiunkban élő örök vágy fogalmazódik meg: „Valahol lennie kell egy helynek, ahol ránk is süt a nap. Valahol lennie kell egy helynek, amely otthonként fogad.”
A szentimentális elemek ellenére a Leányrablás nem érzelgős melodráma, sokkal inkább lírával átszőtt tragédia. Viszonylag kevés benne a direkt humor (a szatmári produkcióban valamivel több, mint az eredeti műben, de sok esetben dramaturgiailag elvarratlanul), ám a színpadra állítás során sok játékra van mód. A szatmári előadás többé kevésbé kiaknázta a darab lehetőségeit, a technikai zavar sa premierláz elmúltával a szinészi alakítások bizonyára karakteresebbekké, az elóadás pedig érettebbé válik.
Horváth Károly és Józsa Erika első romániai magyar musical”-je – „sláger-gyanús” betétekkel együtt – manapság nemcsak Erdélyben idószerú. Remélhetóleg hosszú szinpadtörténetének elsó állomása volt a szatmari ősbemutató, amiért mindenképp dicséret illeti a Harag György Társulatot.
DARVAY NAGY ADRIENNE
