2021 december: “A mi Erikánk” Székely Ferenc interjúkötetében

2 Responses to 2021 december: “A mi Erikánk” Székely Ferenc interjúkötetében

1. Erika drága,

   az egész oldal pont olyan logikus és mérnökien megszerkesztett, mint ahogyan gondolkodsz bármiről – magadról, rendszerről, rendszerekről.
   Kérdésem: miért nem olvasható itt a teljes interjú, illetve a te szöveged az interjúból?
   Mari

   Válasz

2. Józsa Erikának küldöm magánlevélként, tisztelettel
   B. Kovács András (2o22. március)

   Levél Józsa Erikának a Föld túlsó felére
   Kedves Erika,
   Olyan napot szereztetek nekem évfordulós könyvetekkel (A mi magyar adásunk), amit Tomcsányi Marival és Simonffyval írtatok/szerkesztettetek, amilyenben rég nem volt részem. Reggeltől estig bújtam, újra és újra fellapozva egyes részeket. Végre megismerhettem azt a társaságot, amely mindig is érdekelt, de a sajátos viszonyok miatt csak egy szerkesztőségben tartózkodtam vele másfél évig, de közel jóformán egyikőtökhöz sem kerülhettem akkor. (Nem csoda. Bodor felvett, három hónap után azonban lemondott, minden tervem füstbe ment, annyira magamra maradtam a szánalmas Vili bácsi és Podoaba Feri indulatainak kiszolgáltatva, hogy bele sem tudtam kezdeni a tévés életbe.)
   No de könyvetek kész reveláció volt számomra. Most látom, 2o14-ben jelent meg, s bár hozzám csak 2o22-ben jutott el, az élményen ez mit sem változtatott. Közben a nyomtatott sajtónak itt is szinte lőttek, úgyhogy Bodor halálakor a Krónikában talán egyedüliként én emlékeztem meg becsületes nekrológban róla. Ugyanis az a fél év, amíg kapcsolatban voltam vele, mély nyomokat hagyott bennem, máig sajnálhatom, hogy nem ő indított el riporteri utamon.
   Kötetetek egyik tengelyében a Bodor-jelenség áll, a hármótok szövegei sokat elárulnak róla, Tömöry egy helyt mélyebbre is leás, de odáig, hogy B. 15 évesen állt be a pártba, ő sem jutott el, pedig fontos mozzanat, tévés főszerkesztői munkája így értékelhető igazi jelentősége szerint. Az a kifogyhatatlan türelem, amellyel a hatalom fele fordult, ahogy taktikai és nemegyszer stratégiai sikereit aratta, ahogy el tudta fogadtatni magát az irányító struktúrákkal, ahogy azok (tényleges? látszólagos? kétértelmű?) képviseletében mégis maga és munkatársai javát szolgálta, ahogy alulról és felülről egyszerre át tudta tekinteni a terepet, miközben a népszolgálatot mégsem veszítette soha szem elől, az nem csupán rendkívüli tehetségének és empátiájának tulajdonítható, hanem annak is, hogy a végső elidegenedést attól az egyre embertelenedő világtól neki sikerült a legtovább halasztania, és ezért a szakítás végpontjára sokkal később jutott el, mint mi, akiknek nemcsak invencióból, de türelemből is kevesebbet mértek ki az idők. 198o-as döntése vezette el aztán A hisztéria szükségállapota c. könyve verhetetlen diagnózisának felállításáig.
   Legnagyobb elismerését különös tehetsége Magyarországon aratta, de a leghálátlanabb reakciók is itt vették célba. Amit viszont nálunk produkált főszerkesztőként, a ti nevelőtök- és megóvótokként, a román hatalommal évtizedig a legügyesebben tárgyaló félként, az örökös kétértelműség gáncsai közepette, az úgyszólván páratlan teljesítmény a magyar kultúrintézmények körében, senki nem fogható hozzá a fennforgó, mondjuk, tíz hasonló beosztású közül. Amit pedig az adás nyújtott, az az erdélyi magyarság történetének egy nagyon kritikus időszakában kollektív kultúrélményként — magam is ott ültem hétfőnként évekig a tévé előtt, tudom, mit állítok— az maga volt az éltető oxigén.
   A kötetből te bizonyultál megint a legrokonszenvesebb szerzőnek, egyéniséged összetéveszthetetlen üdesége valósággal sugárzik szövegeidből, gratulálok hozzá. Énekesnőként is üdítően kellemes egyéniség voltál. Csak sajnálhatják az itteniek, hogy nem maradhattál körükben. Vallomásaid szerint igazán nem rajtad múlott, s még onnan, a túlsó földtekéről és annyi év után is a legszebbet nyújtod elhagyott hazádnak.
   Az pedig, hogy még Illés elvtársat is sikerült szóra bírnod, igazi riporteri/szerkesztői huszárvágás!
   Teljen örömed fiaidban és új világodban, maradok híved, ahogy az ódivatú gavallérok mondták valaha,
   B. Kovács András, Sepsiszentgyörgyről (bkovacsa@yahoo.com)

   Válasz