https://www.3szek.ro/load/cikk/151067/ausztralia-az-otthona-erdely-a-hazaja
Ausztrália az otthona, Erdély a hazája
2022. július 8., péntek, Életutak
Józsa Erika neve manapság azoknak cseng ismerősen, akik a 70-es, 80-as években a bukaresti televízió magyar adását követték. Első sikereit énekesként és dalszerzőként érte el – a Siculus Fesztivál nagydíját Horváth Károllyal fellépve szerezte meg –, aztán 1971–1985 között bemondóként és riporterként dolgozott. Amikor a magyar adás megszűnt, és férjével, Demián József filmrendezővel bizalmasan közölték, többet ne számítson arra, hogy valaha is rendezni fog, elhagyták az országot. Magyarországra kaptak útlevelet, de némi szerencsével az osztrák határon 1985 karácsonyán „átbeszélték” magukat. Előbb úgy gondolták, Amerikába vagy Kanadába mennek tovább, aztán végül a világ másik oldalán, Ausztráliában kötöttek ki és építettek új életet. Dolgozott a helyi magyar sajtóban, az ausztráliai magyarság mindennapjairól tudósította az MTV-t és a Duna Televíziót, könyvet írt a talán valaha legsikeresebb erdélyi együttesről, a Metropolról, nem mellékesen főiskolán tanított és filmzenét írt. Nemrég éppen ezért tartózkodott Sepsiszentgyörgyön: Demián József legutóbbi alkotását, az Éjjeli őrjárat című filmjét mutatták be a Művész moziban, a kiváló zenét pedig ő jegyezte. Munkásságát a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el.
Józsa Erika a magyar adás bemondójaként
– Az Ady Endre Elméleti Líceum honlapjának címzett írásodban nagy szeretettel emlékeztél az ott eltöltött időszakra: kedvenc költődre, „Horváth Imre bácsira”, a strandra, a korcsolyapályára, a színházi előadásokra, a filharmónia hétfői koncertjeire, a képzőművészeti kiállításokra, majd úgy fogalmazol, „pezsgett az élet az én Váradomon, ami akkor még hasonlított Ady Váradjához”. Visszatekintve bő fél évszázadot: mennyire szabták meg ezek az évek jövődet?
– Váradnak rendkívüli szerepe volt az életemben: azt a hangulatot és azt a kulturális miliőt máshol biztosan nem kaptam volna meg. A határ közelsége, a nyugati világ hatásai jelentősen befolyásolták gondolkodásunkat és létünket. Váradnak ez a kettőssége mindig megvolt, hogy fizikailag egyik országhoz tartozott, de lelkileg egy másikhoz.
– Az iskolában 1968-ban alakult Phosphor leányzenekar tagja voltál, majd a híres képzőművész, Fux Pál műtermében Horváth Károllyal közösen léptél fel először az iskola falain kívül. Az igencsak fiatal Józsa Erika a hatvanas évek végén mennyire bízhatott abban, hogy énekesként karriert futhat be?
– Eszem ágában nem járt, hogy én énekes legyek; teljesen véletlen alakult ez ki. A kiemeltnek számító Ady-reálosztályban tanultam, műszaki pályára, esetleg orvosnak szántak minket, s öntötték belénk a matematikát, a fizikát és a kémiát. Tehát érdekes módon magam fedeztem fel, hogy mennyire érdekel a zene meg az irodalom, és ezeket párhuzamosan a reáliskolával magam kerestem és találtam meg. Aztán pedig rájöttem, hogy nagyon szeretek zenélni, hát akkor miért ne tanuljak meg egy hangszeren játszani? Tizenöt éves koromban vettem egy gitárt, és elkezdtem pengetni. Beiratkoztam a Népi Művészeti Iskolába, ahol iskola után délutánonként zenét tanultam. Időközben a tanáraim sajnálkoztak, hogy milyen kár, hogy én műszaki pályára készülök, és nem valamilyen humán vagy zenei szakra indulok. Tehát teljes ellentmondásban volt a kettő, de végül is jól alakult, mert ha nem én választottam a szakmát, a szakma választott engem.
– Teljes volt a siker a Székelyudvarhelyen szervezett Siculus Fesztiválon: 1971-ben tiéd – és Horváth Károlyé – a beat nagydíj! Mit jelentett ez akkoriban?
– Hú, hát ez akkor olyan volt, mintha a Grammy-díjat nyertük volna meg! Hihetetlenül sokat jelentett, pedig a díj nem volt több, mint két miniatűr kopjafa közé betett plakett. De akkor az leírhatatlan jelentőségű volt számunkra. Az ország különböző városaiban rengeteg együttes létezett, kiváló énekesek akadtak, de nem tudtunk egymásról. Összetalálkoztunk ebben a kisvárosban valamennyien, és ámulva néztük egymás műsorait, szerepléseit, és kialakult valami. Kialakult a romániai magyar könnyűzene, ott helyben. A díjakat pedig rendkívül nagyra becsülték. Beléptünk a Siculus Klubba, ahol bulik voltak minden este, és minden este megtapsoltak bennünket és mi is a többieket.
– Ebben az évben kerültél a magyar adáshoz – elég nagy váltás az aeronautika-szakos egyetemista számára! Hogyan is történt ez a fordulat? Szüleid mit szóltak hozzá?
– Hát, arra nem is emlékszem, hogy mit szóltak hozzá, eléggé önálló voltam. Édesanyám azt szerette volna, ha követem a pályáján, de engem egyáltalán nem vonzott, hogy óvónő legyek. Örvendtem, amikor Bodor Pál meghívott, menjek a tévéhez próbafelvételre. A Siculust követve látott a monitoron, és szólt a kollégáknak: ezt a lányt hozzátok fel bemondónőnek! Amikor próbáltunk volna, mindig elvették a stúdióidőt, ezért egyszer úgy döntött, lesz, ami lesz, élő adásban próbál ki. És érdekes módon nemhogy nem izgultam, hanem ahogy kigyulladt a lámpa a kamerán, valami csoda történt, és egyik pillanatról a másikra otthon éreztem magam. Egy másodperc alatt meghódított a televízió! Valahogy láttam a lencse túloldalán a nézőket. Megfeledkeztem a szorosan körülvevő technikáról, és úgy éreztem, valamiféle kapcsolat jött létre köztem és a nézők között. Szeretném azt hinni, ezt ők is érezték. Tényleg egyből otthon voltam a stúdióban, és ez a tizennégy év volt az életem legszebb időszaka, 1971 és 1985 között, amikor élőben a tévéképernyőn keresztül köszönthettem a nézőket.
– Nemcsak bemondója, azaz az adás arca voltál, hanem szerkesztő-riportere is. Kérlek, mesélj a munkádról.
– Nagyon szerettem a vidéket járni, ami nem volt könnyű, az utazgatás igen körülményes volt. Ritkán kaptunk autót, amikor terepre mentünk felmérni, felkutatni a témákat, akkor mindig saját szakállunkra vonatoztunk és buszoztunk. Magára a forgatásra aztán már adtak egy kocsit rendszerint, amibe belefért az egész csapat. Nagyon szerettem az emberekkel találkozni. A mai napig emlékszem szinte még az arcokra is, akikkel interjúkat készítettem, és a témák lehető legszélesebb skáláján mozgott ez, volt köztük tízgyerekes anya – Lemhényben talán – és fiatalkorú bűnözőkről készített nagy dokumentumfilm Székelyudvarhelyen.
– „A televízió nem csak egyszerű munkahely volt számomra, az ott töltött 14 év alatt valahogy összenőttem vele. Azon a napon, amikor beléptem a szerkesztőségbe, és azzal fogadtak, hogy vége, nincs több adás, az egész életem lényege semmisült meg” – mondtad egy Székely Ferencnek adott interjúban. Ez a pillanat mennyire járult hozzá ahhoz, hogy férjeddel, Demián Józseffel kivándoroljatok?
– Alapvető szempont volt, mert ugye, más televízió nem volt Romániában, csak ez az egy, és gyakorlatilag a szakmámat nem folytathattam tovább. Mondjuk, ez nem lett volna önmagában olyan nagy dráma, de közben a férjemet, Demián József rendezőt is értesítették arról, hogy feketelistán van, többet nem készíthet filmet. Tehát ott álltunk mindketten a szakmánkat – nekünk nem is csak egy szakma volt, hivatásnak tekintettük mind a ketten, tehát egy komoly elkötelezettség dolgozott mögötte – gyakorlatilag elveszítve. Akkor azt mondtuk, ha már a dolgokba nemcsak beleszólásunk nem lehet, de lassan szólásunk sem, akkor menjünk oda, ahol lehet. Ahol talán lehet.
– Egyáltalán hogy mentetek ki? Hivatalosan vagy valahogy meglógtatok?
– Nem hivatalosan hagytuk el az országot, de némi hivatalos bátorítást azért kaptunk. Úgy jutottunk útlevélhez, hogy a fiunk is benne volt, ami azért nem volt szokványos, mert gyakran visszatartották a gyermekeket túszként. Én ezt jelnek fogtam fel: mese nincs, meg kell próbálni. Szóval, hárman Trabantba ültünk, magunkkal vittünk annyi benzint, amennyit csak tudtunk, s elindultunk. A benzinért hetekig álltam sorban (akkor csak a lakhelyén vehetett mindenki), de úgy véltük, szükségünk lehet rá, mert ha nem sikerül meglógnunk, haza kell jönnünk. Fogalmunk sem volt, miként lehet Nyugatra átmenni, mert néhány kósza híren kívül semmilyen információnk nem volt. Amikor megérkeztünk Debrecenbe, azt tanácsolták, menjünk a határra, de ne Hegyeshalomra, hanem egy kisebb átkelőhöz, és ne a kiskatonával álljunk szóba, hanem próbáljunk eljutni a tiszthez, mert vele kell, s talán lehet beszélni. A kiskatona átengedett, a tiszt meg részletesen kikérdezett, hova megyünk, kihez megyünk, mit csinálunk, és elment. Végül a két és fél éves István fiunk kiszállt a kocsiból, mert hát szegényt egész úton bezárva tartottuk, és a bukaresti magyar óvodában tanult teljes karácsonyi műsort előadta a határőröknek, akik egészen karácsonyi hangulatba kerültek tőle. Egyszer csak jött a tiszt az útleveleinkkel, hogy mehetünk. Tehát gyakorlatilag átbeszéltük s „áténekeltük” magunkat a határon!
– Az ausztriai menekülttábor után Ausztrália következett. Hogyan sikerült a messzi távolban boldogulni?
– Érdekes módon arra figyelmeztettek bennünket, hogy gyermekeket nevelni Ausztrália csodálatos ország, de ne reménykedjünk, hogy szakmailag valamit is elérhetünk ott. Nekem ennyire nyelvhez kötött szakmával nyilván nem voltak nagy reményeim egy angol nyelvű országban. Így koncentráljunk inkább Jóskára, mondtuk, mert az övé „átültethetőbb” mesterség. És pont fordítva sikerült. Én kaptam először munkát, mert kiderült, hogy van magyar rádió, van magyar újság. Mindkét helyen rögtön elkezdtem dolgozni, ami anyagilag nem jelentett túlságosan sokat, de egy jó kezdet volt. Aztán pedig egy idő után valamennyire megtanultunk már angolul, és Jóska is megpályázta és meg is nyerte az Ausztrál Filmegyetem operatőri tanszékvezetői posztját. Szóval, így gyakorlatilag szakmába kerültünk mind a ketten. Sőt, én akár azt is mondhatom, a bukaresti munkám vittem tovább: idegen nyelvi közegben kisebbségi magyaroknak szerkesztettem lapot és készítettem rádióműsorokat. Aztán később a Duna Tévének és a magyar tévének lettem tudósítója. Férjemmel rengeteg dokumentumfilmet készítettünk az ausztráliai magyarok mindennapjairól: az ausztráliai magyarok utóbbi három évtizedének a történelme megvan a kazettáinkon.
– Az újságírói hírszerkesztő és tudósítói munka mellett jutott idő és erő arra, hogy megírd a talán legismertebb erdélyi rockegyüttes, a Metropol történetét. Mondhatjuk, könnyű dolgod volt, hiszen jól ismerted őket. Az egyik tagja, Virányi Attila osztálytársad is volt. Tényleg ilyen egyszerű volt?
– A Metropol tagjaival nagyon szoros kapcsolatban álltam. Sokat dolgoztak egykori bukaresti konyhánkban – időnként hajnalban arra ébredtem, hogy Attila tesztjei miatt vibrál az egész ház a stroboszkóptól –, két évig a próbák zöme is ott zajlott, csoda, hogy a szomszédság eltűrte a lakásunkból kiszűrődő zenét. Ők voltak az erdélyi magyar rock legszélesebb tábort vonzó együttese, akik nagy stadionokban játszottak, és akkoriban olyan show-műsorokat vittek színpadra, amiket más együttesek nem csináltak. Szívesen fogtam neki a róluk szóló könyv megírásának, de egyáltalán nem volt könnyű feladat. Mert tulajdonképpen nem én kezdtem el a munkát, hanem Horváth Karcsi, aki földrajzilag közelebb volt hozzájuk. Valószínűleg eszükbe sem jutottam az elején, amikor ők elkezdték a könyv tervét fejtegetni. Karcsi készített egy nagy interjút az egész társasággal Márkus János tinnyei házában, és ez a felvétel megvolt. Évekig nem talált senkit, aki szalagról kiírja neki a többórás mamutinterjút. Amikor végre ez megtörtént, akkor is csak egy hosszú szöveg volt, semmi egyéb, amiből nem lehetett könyvet írni. Úgyhogy először ezt az anyagot fel kellett dolgozni, majd hozzáadni a többi, újonnan készített interjút, és minden egyebet. Úgy próbáltam megírni, hogy egy 15–16 éves mostani fiatal, aki életében nem is hallott erről az együttesről, valami fogalmat alkosson róla, hogy mégis kik voltak ők, és megpróbáltam belefoglalni az egész kor hangulatát valamennyire.
– Most a férjed, Demián József Éjjeli őrjárat című filmjének bemutatója miatt vagytok Sepsiszentgyörgyön, amelynek a zenéjét te szerezted. Hogy, és milyen ez a zeneszerzői munka?
– Ausztráliában nagyon hiányzott a zene és zenésztársaim, ezért arra vágytam – és idővel be is szereztem –, hogy legyen saját keverőpultom. Úgy gondoltam, ha külön-külön felveszem a hangszereket, majd a sávokat összekeverem, az olyan lesz, mintha saját zenekarom lenne. Így is lett. Majd haladtam a korral, és beletanultam a számítógépes zeneszerzésbe, amit nagyon izgalmasnak tartok. Gyakorlatilag a hangszereket én játszom le, de már nem igazi hangszereken, hanem a képernyőn, virtuális hangszerek húrjain és billentyűin. Ez az egyszemélyes zenekar először Váradon a Metropol ötvenedik évfordulós koncertjén mutatkozott be, ahol a Kettőspont című dalunkat, amit a közönség talán a legjobban ismert, úgy adtam elő, hogy a háttérben ez az egyszemélyes zenekar szólt. Ezt követően magától jött aztán az ötlet, hogy akkor filmzenét is lehet ugyanígy csinálni. Minden egyes hangszer minden egyes hangját én játszottam le a képernyőn, ezen a kis csodamasinán, ami össze volt kötve a zeneprogrammal. Nem volt könnyű dolgom, mert a rendező elképzelését kellett kitalálnom még mielőtt a film létezett volna. Legalább harminc ötletet kellett vinnem Jóskának, amíg azt mondta, ezt kereste. Számára nagyon fontos, hogy a zene mindenekelőtt kész legyen, mert rá kell hangolódnia.
– Jelenleg mi foglalkoztat?
– Nemrég indítottam egy YouTube-csatornát Arany Videotár címen, amit elsősorban az Ausztráliában és Új-Zélandon élő magyarok figyelmébe ajánlok, mert róluk szól. Mondtam, rengeteg filmet készítettem férjemmel együtt az elmúlt közel negyven évben: emberekről, eseményekről, rendezvényekről, történésekről számoltam be, és ezeknek csak egy részét adták le a tévék. És ha le is adták, csak egyszer, és évek óta már egy archívumban porosodnak valahol. Kár veszni hagyni, úgy vélem, ezért ezekből a lényegesebb részleteket kimásolom, digitalizálom és felteszem a csatornára. Azt tervezem, hogy az elkövetkezendő években tovább folytatom az anyag feldolgozását. És foglalkoztat a következő film, meg az újabb filmzene is. Nincs leállás: az alkotó ember soha nem tud leállni. Nálunk az a fogalom, hogy nyugalom, nyugdíj nem létezik. A férjem is már készül fejben a következő filmre.
– Ausztrália már az otthonotok?
– Már régen az, már régen az… Az ember az életben nem vándorolhat ki többször, bőségesen elég egyszer. Közben felmerült, ne jöjjünk-e vissza, akkor végiggondoltam, hogy na jó, és akkor mi most hol illenénk bele ebbe a képbe, ebbe a puzzle-be? Senki nem tartotta melegen a székünket, nyilván, ’89 után, ’90 után már nem tudtunk volna ugyanúgy beilleszkedni. Egy irányba fejlődtünk mi, más irányba az itteni emberek. Mindenki fejlődött és haladt valamerre, de nem feltétlenül egy irányba, és nem hiszem, hogy igazán otthon éreztük volna magunkat újra, ha visszajövünk. Később meg egyre nehezebb, mert a gyerekeink már ott nőttek fel, a második gyerekünk ott született, tehát őket már nem lehet onnan kirángatni. A nagyobbik fiam érdekes módon vissza akar jönni. Nem ide, mert Romániára nem nagyon emlékszik, hanem Magyarországra, ahol egy évet töltött a Balassiban, és teljesen beleszeretett Budapestbe, az ottani forgó, fortyogó életbe, ami Ausztráliától teljesen különbözik.
