A CONCORDE-SZTORI 1O
A többszörös Siculus-díjas együttesnek már nagylemezre való műsora van. Tagjai, Józsa Erika (J) és Horváth Károly (H) a mi vendégeink. Első lépéseikről, kudarcaikról és sikereikről mesélnek: a kezdeti nehézségeket leszámítva, a 71-es Siculus-fesztivál után kezdődtek a valódi problémák. Karcsiék elkötelezetteknek érezték magukat, hogy bizonyítsanak. Az útkeresés ma is tart, közben a gyermekkori álmok egy része szertefoszlott….
9 .1O Lentről nézzük a gépeket
J: – Tervezés ida vagy oda, én aktiv repülő is szerettem volna lenni. De aztán közbejöttek holmi betegségek, szívreuma, és kiderült, hogy pilóta úgysem lehettem volna soha. Akkor inkább lemondtam róla, semmint hogy lentről nézzem a gépeket s örökké sóvárogjak utánuk… De talán nem is baj. Úgy érzem, hogy ez a munka, amit most a televíziónál végzek, sokkal közelebb áll a képességeimhez, mint a műszaki pálya. Persze, továbbra is nagyon szeretem és csodálom a repülőket.
Riporter: Hogy volt a második felvételi?
J: – Ugyancsak Bukarest ben, de abból óriási zűrzavarok támadtak. Bár az utolsók között voltam, magas mėdiám volt, az elektronikán. De aztán jött a televízió, megtetszett nekem, a kettőt nem lehetett együtt csinálni, s az egyikről le kellett mondanom.
H: Nagyon jó volt ez a bukaresti egy helyre kerülés, hiszen csak így lett valami az együttesből is. Ha Erika nem jut ide…
J: – Az biztos, hogy otthon nem lett volna mit csinálnom. Most, jó pár év után kezdenek a volt osztálytársnőim elhelyezkedni elárusítónak, irodákba, más munkahelyre… Én azonban nem akartam ennyinél megállni, semmiképpen.
Riporter: Most mivel foglalkoztok?
J: – Gyakorolunk, készülünk, Karcsi el van foglalva az egyetemen, lehet, hogy jövőre én is visszatérek, mert azért jobb valamit el végezni…
H: – Rádiófellépésre készülünk, románul és magyarul énekelünk… De nem akarunk itt megállni és a végletekig feszíteni ezt a húrt. Azt hiszem, van annyi önkritikai érzékünk, hogy észrevegyük azt a pillanatot, amikor már nem tudunk olyan zenét írni s úgy énekelni, ami divatos legyen vagy ami tetszik a közönségnek.
J: Erről még korai beszélni. Egy együttes addig éljen, amíg fejlődőképes. Abban a pillanatban, amikor úgy érezzük, hogy lemaradtunk, önmagunkat nem tudjuk már túllépni, akkor abba kell hagyni.
H: – Különben állandó gyötrődés, hogy egy újabb jó számot szerezzünk. Már ott tartunk, hogy a közönség minden esetben vár tőlünk valamit és az újságok is túlontúl elkényeztetnek bennünket.
J: – Nagy dolog, hogy jó hangszereink vannak. Most öt év után sikerült végre egy jó gitárt szereznem. A nagy dijakból például hangszereket vettünk…
Riporter: — Mit szóltatok az Ifjúmunkás különdíjához a könyvekhez?
H: – Jaj, ez egy olyan kérdés, hogy… Ugyanis én lementem díjkiosztáskor a színpadra és minden díj közül egyedül a könyveket néztem, hogy vajon ki kapja majd őket? Először azt hittem, hogy szétosztják, és mikor megtudtam, hogy ezt mind nekünk adják…
J: Várj, mert először még nem tudtuk! Nem osztották ki senkinek a könyveket, és amikor lemegyünk az igazgatósághoz, hogy aláírják és kitöltsék a diplomát, akkor – mondjuk, hogy hát volt az Ifjúmunkás díj, azi Karcsi kapta… Jaj, persze, kaptak észbe a szervezők, hát ezek a könyvek! Ránézetem Karcsira, leesett az álla – hát ez mind az enyém?
H: — Az az igazság, hogy úgy vagyok a könyvekkel, mint más a kocsmával. Olyan nap nincs, hogy a könyvüzletbe be ne mennék. Már a kirakatból int a néni, amikor meglát, s ha van új könyv, akkor bemegyek.
Befejezés : LEGALÁBB NÉGY MIKROFON
Lejegyezte : Cs. G.