* A MI MAGYAR ADÁSUNK – könyvbemutató Marosvásárhely 2014 november 15

A MI MAGYAR ADÁSUNK

Tallózás, hangulati elemek a készülő könyvből

Kivonat:

A Román Televízió legendás magyar adása indulásának negyvenedik évfordulóján döntötte el három egykori szerkesztő – Józsa Erika, Tomcsányi Mária és Simonffy Katalin –, hogy könyvben göngyölíti fel a műsor történetét. Az emlékidézésben az akkori munkatársak segítségét kérték. Az alábbi visszaemlékezések a végéhez közelítő munkából villantanak fel részleteket, és talán értékes információkkal, adatokkal, olykor szívszorítóan emberközeli részletekkel gazdagítják az olvasót a műsor történetéről.

Kulcsszavak: Román Televízió, Magyar Adás, Erdély, média, televíziózás, sajtótörténet.

Bevezető

Négy évvel ezelőtt adódott a lehetőség, hogy az RTV Magyar Adásának 40 éves évfordulóján, az 1990 elején újraindult szerkesztőség szervezte ünnepi rendezvényen többen, a világ minden tájára szétszóródott kollégák, találkozzunk Csíkszeredában. A kezdeti évekről vajmi kevés írás jelent meg a sajtóban, amit közöltek abban is a számtalan hangsúly- és értékeltolódás, a tárgyi tévedések jelzi – a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sem kivétel ez alól –, hogy a romániai magyarság hétköznapjait és ünnepeit tükröző, 1969 novemberi megalakulásától 1985 januári megszüntéig heti rendszerességgel jelentkező, közhasznú műsor múltja kutathatatlanná válik, ha azok a tévések, akik működtetésén fáradoztak, le nem írják múltját. Marosvásárhelyen, a találkozó utáni baráti beszélgetésen döntöttük el Józsa Erikával és Tomcsányi Máriával, hogy belevágunk az emlékidézésbe, egykori és mai kollégák segítségét kérve. Tudva és vállalva annak az ódiumát, hogy a teljességtől messze áll majd készülő könyvünk. Nem mértük az időt, ami alatt gyakran éjszakázva, napi teendőink mellett több száz munkaórát rászánva, felkutattunk és „rámozdítottunk” kollégákat az írásra, könyvtáraztunk a korabeli sajtót lapozgatva, a kifotózott adástükrökből próbáltuk rekonstruálni bukaresti létünk sajátosan megélt éveit, máig közös sorsunk. Erika kétszer jött haza férjestől Ausztráliából, hogy a kezdeti lelkesedésünket felváltó lankadáson szelíd erőszakkal átlendítsen. 2013 novemberében, ittlétük alatt összeállt az interneten ide-oda küldözgetett írásokból a könyv első változata. Azóta a fiókok mélyéből előásott fotók is beszerkesztődtek, de a szöveggondozás, a tördelés, s még nagyon sok finomítás – mondhatnám: a végső futam a célba jutás utolsó száz méterén – hátra van.

Simonffy Katalin

Józsa Erika: A Budapest–Bukarest gyorsvonat nagyot rázkódva elindul. Harminc órás repülőút után az ausztrál nyárból az európai télbe érkezünk Jóskával, a hosszú úttól kissé kótyagosan, imbolyogva keressük a helyünket, ám a különben teljesen üres vagonban éppen a mienk foglalt. Két idősebb asszonyság helyezkedett el kényelmesen a helyünkön, csomagjaik a fél vagont megtöltik. Jó félóra múltán egyikük összeszedi a bátorságát és átszól:

– Ugye nem haragszik, hogy megkérdezem… maga nem Józsa Erika?

– Elnevetem magam, beismerem, valóban én lennék az említett személy.

– Jaj Istenem, kiált fel a kérdező! Hát tudtam én! Ugye mondtam – szól útitársához. Jaj, hogy szerettük mi magát, mennyit néztük a magyar adásban! Tudja-e, hogy az unokahúgomat még Erikának is keresztelték, pedig azelőtt nem volt nálunk túl gyakori ez a név. De jó is volt az a magyar adás! El nem mulasztottuk volna a világért sem, hiszen csak ez az egy volt, amely magyarul szólt hozzánk – folytatja újdonsült ismerősünk. Most persze van már más is, már túl sok is van, amiből választani lehet, aztán az ember sokszor a végén nem nézi egyiket sem. De régen ki nem lehetett hagyni! De rég is volt, mennyi ideje már?

Csíkszereda 2009

A negyvenéves találkozó

Simonffy Katalin: Menet közben a kocsiban Tomcsányi Mari vidám történeteket próbált feleleveníteni a múltból, tőle ugyanis azt kérték az ünnepi műsor szerkesztői, hogy anekdotázzon a színpadon. Ettől nekem begörcsölt az agyam és az égvilágon semmi nem jutott eszembe, amin szórakozhatnának a nézőtéren. Mire megérkeztünk a szálláshelyre összehoztam egy kis kerek szöveget, a magam ars poetikáját a verítékes hétköznapokról, a kulisszák mögötti embert próbáló munkáról és a rivaldafényben tündöklő mesevilágról. Valakinek, aki megkérdezte egyszer, hogy milyen volt tévésnek lenni, azt találtam mondani, hogy az életem ötcsillagos szálloda és pásztorkunyhó között zajlott, és szüleim szerint a gyertyát mindkét végén égettem.

A „welcome drink”-től feldobódva ültük be a nézőtérre, kit jobbra kit balra tereltek, a rendezői elv szerint. Telt-múlt az idő, s ahogy elfogytak a színpadra hívott „nagy öregek”, rádöbbentem, hogy hiába öltöztettem ünneplőbe a lelkem, itt, és most senki nem kíváncsi arra, amit mondani szeretnék.

Józsa Erika: Amint sorra követjük egymást a színpadon, egyre erősödik bennem az az érzés, hogy abszolút jelentéktelen dolgokról fecsegünk. Mindössze ennyi lenne a mondanivalónk 40 év után? Ezért a néhány vérszegény poénért csődültünk ide a világ négy sarkából? Mit ért meg ebből a mai tévénéző? Milyen kép alakul ki benne arról az úttörő gárdáról, melyet már nem volt alkalma látni a képernyőn, akiknek alkotásai már alig-alig lelhetők fel az archívumokban, de ha meg is vannak, csak ritka kivétellel kerülnek újra a nyilvánosság elé? Ez persze nem kritika és nem szemrehányás, csupán csendes morfondírozás. Valójában nem is igazságos a mai magyar adástól elvárni, hogy múltja, kezdetei krónikása legyen. Ez a mi dolgunk lenne, a régieké.

Mire a műsor végéhez közeledik a színpadon, levonom a tanulságot: meg kell győznöm a kollégákat, hogy együtt lássunk neki és a kollektív emlékezetből rakjuk össze a magyar adás történetét.

Tomcsányi Mária:Erika drága, ne haragudj rám a késői jelentkezés miatt. Sokáig halogattam és sokszor elkezdtem már írni a tévés emlékeket, de sajnos gyengülő memóriámban inkább csak emlékfoszlányok és hangulatok élnek a régi „magyar adás” éveiből. Mégis hiszem, hisszük, hogy meg kell írni, hiszen annyi butaság, téves értelmezés lát manapság napvilágot azokról az évekről, hogy visítanék néha. Kérlek benneteket, régi kollégákat, segítsetek emlékezni! Még úgy is, akkor is, ha bennetek másként élnek a régi magyar adás évei, vagy nem túl kedvesek az emlékek. Hiszen részei voltunk egy kornak, ami csak az apró eseményekből rakható össze igazán hitelesen.

Józsa Erika: De most komolyan miért is…?

… olyan fontos nekünk papírra vetni ezt a történetet? Miért akarjuk agyondicsérni önmagunkat és egymást? Mert nyilván valami dicsekedni valónknak kell lennie, ha csak szégyellnivalónk lenne, akkor bölcsen hallgatnánk, nemde? Miért nem várjuk ki, hogy majd az utókor helyünkre tegyen bennünket a nagy romániai magyar média-panoptikumban? Hiszen a történelem tanulsága szerint a valódi értékrendek előbb-utóbb kialakulnak. Két-három nemzedékkel később, amikor már nem érzi úgy az éppen aktuális fiatal nemzedék, hogy elődeinek érdemei valamennyire is csorbítanák az övéit, rendszerint megszületnek a nagyszabású elemzések, tanulmányok. Valaki majd belőlünk is doktorálni fog. Ha… És itt jön a „ha”. A világ normális országaiban nem gond elővenni a tévézés hőskorának archívumát. Fakón, karcolásokkal tele, de megvannak a filmek, lehet restaurálni, tanulmányozni őket. Romániában azonban volt egy olyan eszement korszak, amikor több évtizednyi, celluloidra rögzített archívumot beolvasztottak, hogy kivonják a nyersanyagból az ezüstöt! No persze a fenenagy takarékosság jó alkalom volt célzott tisztogatásra is. Könnyű volt így eltüntetni minden olyan kordokumentumot, ami nem konveniált a rendszernek.

1983-85 táján a magyar adás vágónői hónapokon át azzal a hálátlan feladattal birkóztak, hogy válogassanak az archívumból sorra előhozott tekercsek tartalmában. Csak azt volt szabad megtartani, amire megfelelő indoklást lehetett ráhúzni. A feláldozandó anyagok közül aztán ki-ki próbálta megmenteni, amit tudott. Lopkodtuk, csempésztük haza szatyrunk mélyén a műsorainkat, egyenként, hogy fel ne tűnjön (mert időnként, szúrópróbaként a kapunál ellenőrzés is volt). Meg egymásét is, azokét akik már nem jártak be a szerkesztőségbe, vagy az országot is elhagyták. Hogy ezekkel az anyagokkal mi lett? Akkor mindenki azt remélte, hogy az őrület csak átmeneti, hogy hamarosan helyükre kerülhetnek majd a megmentett filmek. Sajnos azonban az átmenetiség túl sokáig tartott. A pincékben, padlásokon eldugott, hőre, páratartalomra érzékeny filmtekercseknek nem sok esélyük volt túlélni Ceauşescut. Az országból való távozásunkkor a mi lakásunk erkélyén is ott maradt vagy 50 filmtekercs. Máig nem derült ki, hogy mi lett velük.

A képmagnóra vett anyagoknak sem volt nagyobb esélyük a túlélésre, mint a filmnek. A félméteres átmérőjű Ampex mágneses szalagok igen drágák voltak, a szükségesnél mindig kevesebb volt belőlük. A szerkesztőségeknek kiutaltak egy-egy kvótát, amit aztán kényszerűségből többszörösen újrahasználtak. Ami adásba ment, azt letörölték. Kemény indokok kellettek ahhoz, hogy valamelyik műsort megőrzésre érdemesnek minősítsék. Nagy volt a döbbenet az adás 90-es újraindulásakor, hogy nem volt mihez nyúlni: az előző 15 év archívuma szinte mind odaveszett. Ami innen-onnan még előkerült, az nagyrészt Rostás Ulieru Emilia vágónőnk érdeme, aki ma már az egyetlen kapocs a régi és az új szerkesztőség között. Lia saját memóriájára hagyatkozva és a megmaradt adástükrök köteteit kutatva az évek során hihetetlen kitartással és furfangos detektívmunkával talált meg anyagokat a jilavai archívum bugyraiban. Volt amit annakidején mi magunk „rejtettünk el” úgy, hogy a dobozra más volt írva, mint amit valójában tartalmazott. Volt azonban úgy is, hogy a nyilvántartás szerint valaminek meg kellett volna lennie, ám amikor kihozták a raktárból a doboz üres volt.

Nos, kedves utókor, miből fogod hát megírni azt a doktorit?

Talán segít a sajtóban megjelent kritikák tanulmányozása? Ki kell ábrándítsa-lak. A magyar adásnak nem volt folyamatos, következetes, hozzáértő és főleg elfogulatlan kritikája. Érdekes ugyan tanulmányozni, de arra nem alkalmas, hogy teljes képet alkoss.

A hivatalos (mert nem hivatalos persze nem létezett!) sajtóban megjelentekből pedig végképp nem fogsz majd fogalmat alkotni a tévés munka mindennapjairól, arról, hogy az a maroknyi magyar értelmiségi, aki a műsorokat készítette, hogy élt a román fővárosban. Hogyan befolyásolta, formálta létét a diktatúra, a mindennapi politika, hogyan ütköztette saját elveit és meggyőződését a hivatalos követelményekkel és mennyire sikerült ép elmével átélni és túlélni azt a tudathasadásos korszakot?

Nos, itt veszed majd hasznát ennek a kollektív visszaemlékezésnek, mely bepillantást enged magánéletünkbe, s a hetvenes- nyolcvanas évek azon történéseibe is, melyek szorításában éltünk és dolgoztunk. Az, aminek filmen vagy írásban nyoma sincs, még megmaradt a mi és egykori nézőink emlékezetében. Fejtsd le róla ügyesen elfogultságunkat, esetenkénti öndicséretünket, s ami marad használd egészséggel!

Tomcsányi Mária: Heti háromórás intézmény.

A hetedik erdélyi magyar hetilap vagy a hetedik erdélyi magyar színház, vagy a romániai magyar panasziroda, vagy a nép ügyvédje, vagy erdélyi magyar koncertiroda, vagy inkább mindez együtt akart lenni és részben volt is a Román Televízióban 1969-től sugárzott magyar nyelvű műsora, (nekünk és akkor mindenkinek, A MAGYAR ADÁS). Hát legalább is Pali (BodorPál) ezt hitte, akarta és vele együtt mi mindannyian, akik ideig-óráig, évekig vagy csak hónapokig a csapatában játszhattunk. Kik is voltunk? Lássuk csak, én kire emlékszem? Az elsők, még Bodor előtti hónapokban: Kónya Buba, Molnár Vili, Labancz Frida, Tóthfalusi Béla, Tomcsányi Tibi (későbbi férjem), Birta József… Más nem jut eszembe. Nektek…? Aztán jött Bodor.

KITALÁLNI A MAGYAR ADÁST

1969-1970

Bodor Pál 2011 októberében, Budapesten így emlékezett erre a korszakra:

Az RTV Magyar Adásának ötlete – ilyen keményen – két helyen merült fel, az egyik roppant spontán história. Máramarosszigeten volt egy magyar értelmiségi szűk kör, körülbelül tízen voltak, akik népboldogító ambíciókkal mertek egymás között arról beszélni, hogy mit kellene itt csinálni. Vári Attila volt velük jó viszonyban, ő jött nekem szólni, hogy egyrészt átvették azt a követelésemet, hogy legyen egy második kulturális-irodalmi hetilapja a magyarságnak, másrészt, hogy legyen magyar adás a tévénél.

A másik: Hajdú Győző, aki egy Ceauşescuval való találkozón javasolta, hogy legyen magyar tévéadás. Ez természetesen utasításra történt, megmondták némelyeknek, mit javasoljanak a már előzetesen született döntés alapján.

Csép Sándor: A romániai magyar nyelvű tévéadást úgy kellett mediatizálni, mint a Román Kommunista Párt „bölcs nemzetiségi politikájának” ékes bizonyítékát. A „nagy ajándékot” illett, sőt, kötelező volt megköszönni. Ezt a teendőt csak bizonyos személy, magas rangú közméltóság, vagy testület végezhette el. Végül is a Babeş-Bolyai egyetem tudós tanárára, Péterfi István akadémikus biológia professzorra esett a választás, aki egyben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnöki tisztét is betöltötte.

Nekünk, „belső” embereknek a nyögvenyelős pártos beköszöntő is okozott néhány vidám pillanatot. Például, amikor szembementünk egymással a RTV hosszú folyosóján, vagy bárhol találkoztunk, mindig „szérététél köszöntötük” egymást, akárcsak főemberünk „a kédves nézökét”. Hosszú időn keresztül fuldokló nevetéssel zajlottak le ezek a köszöntések, mígnem egyszer, amikor élőben konferáltam a műsort, azon kaptam magam, hogy „szérététél köszöntötem a nézökét…” Magyarán: az történt, hogy addig hülyéskedtünk, hogy én úgy maradtam.

Bodor Pál:Amikor kiderült november után, hogy amit szegény rádiósaink csináltak abban a kis 25 percben, ahogy indult az adás – és ami óriási lelkesedést váltott ki mint tény, hogy elindult magyarul is –, de felháborodást okozott már a harmadik adás után, hogy milyen a színvonal…

/ Tomcsányi Mária: Hát legalábbis értelmiségi körökben…/

… akkor megkerestek – egyrészt Fazekas János keresett meg, de mások is, Domokos Géza is. Eszembe nem jutott, hogy a magyar adáshoz menjek. A Kriterionnak voltam a főszerkesztője. Akkor ugyan a Kriterion főszerkesztői posztja megoszlott Géza és köztem. Megegyeztünk, hogy ha szükség van rá, én átmegyek a tévéhez..

Kétségkívül én is bíráltam az adást. Amennyire boldog voltam, hogy elindult, annyira kétségbe estem a színvonalától: attól, amitől nem szabadulhattak, mert fantáziátlan, magyartalan nyelvű vívmányriportokban gondolkodtak és minden el volt túlozva. De nem azért, mert ők el akarták túlozni, hanem mert a rádióban ezt így csinálták, így szokták meg.

Simonffy Katalin: Milyen gyorsan tudott megvalósulni az az elképzelés, amivel te jöttél?

Bodor Pál: Nekem az volt a meggyőződésem, hogy mivel nincs sok intézményünk, egy ilyen központi média fölvállalhatja és talán kötelessége is fölvállalni méghozzá közvetett módon szervezőként is az űrök betöltését. Tehát mindazt, aminek nincs központi „gazdája” a romániai magyar szellemi életben – közoktatás, kultúra, tömegmozgalom stb. – azt nekünk kell megpróbálnunk serkenteni, segíteni, kezdeményezni. Ennyi volt az elképzelésem és néhány csalafintaságot elkövettem tudatosan, ilyen volt az, hogy javasoltam Puşcaşunak, a tévé alelnökének, hogy tegyük át hétfő délutánra az adást, mert olyankor a Magyar Televízió szünetel (MTV), és gondoskodjunk arról, hogy a Várad környéki adók át is sugározzák Magyarországra a műsort. Ez nyilván nagyon tetszett a legrománabb fórumoknak is. Nem gondoltak arra, hogy én ezt miért akarom, és még örültek is neki…

Tomcsányi Mária: Hogy tudtad eladni „felfele” az elképzeléseidet az adásról?

Bodor Pál: Ezt azért olyan nehéz elmesélni, mert egy csomó taktikai settenkedés zajlott. Tehát nem úgy járhattam el, mint egy román főszerkesztő. Ez azt jelentette a felvételek esetében, hogy ki kellett találnom valamilyen ürügyet, amely miatt annak az egyénnek föltétlenül oda kell jönni a magyar adáshoz. Ha megbíráltak amiért nem foglalkozunk a magyar falvakkal, akkor én ezt a reklamációt fölfújtam, s elkezdtem panaszkodni, hogy erre nincsen egyetlen emberem sem… De már tudtam, ki az az agráros, akit behozok.

Józsa Erika: Bodor főszerkesztőségétől kezdve az adás tartalma egyre gazdagabb lett. Az első évben – időrendben – az alábbi nevek és műfajok, színielőadások és zenei műsorok jelentek meg az adásban:

Zene: Kónya Dénes Lajos; Varga Zoltán zenekara; Ludovic Spiess; A marosvásárhelyi Állami Népi Együttes; Maros együttes; jazz; Tóth Erzsébet; Kisfalussy Bálint; Szabó Edit; Fogarassy György; Kozma Mátyás; Brassói Aranyszarvas Fesztivál; Balogh Dénes; Vilmányi Sándor zenekara; Serban Marika; Ávéd Silló Éva; Kézdivásárhelyi Művelődési Ház énekkara, tánccsoportja; Bartók megemlékezés, halálának 25. évfordulóján; Ruha István kvartett; Kostyák Imre; Barabás Kásler Magda; Zeitz Gabi (ének) ; Bartók műsor; Költészet és muzsika; Terényi Ede; Amirás Gábor zongoraművész; Boros Zoltán (ének).

Irodalom: Összeállítás a Megyei Tükör költőinek verseiből; Szilágyi Domokos, Szemlér Ferenc; Kriterion kerekasztal: Cseke Gábor, Bodor Pál, Domokos Géza; Könyvállvány, Bodor Pál a könyvkiadásról; Könyvbölcső, Szilágyi Domokos rovata; Horváth István írói műhely; Az RTV Magyar Adásának irodalmi színpada; Hervay Gizella; Lászlóffy Aladár; Molnár József portré; Papp Ferenc író; Iró a kamera előtt: Bálint Tibor; Bodor Pál-Csehi Gyula interjú; Tudor Arghezi 90. születésnapja.

Színház : Pódium 69; Maszek ballada, Varga Vilmos előadóestje; Valkay-balett; Thália csoport; Sombori Sándor: Gábor Áron színpadi krónikájának tévéváltozata; Méhes György: Paprikajancsi bábjáték, a marosvásárhelyi Állami Bábszínház előadásának tévéváltozata; Zsizsik Margit; Méhes György: Noé bárkája, Marosvásárhelyi Állami Színház; Tévészínház; Székely János: Dózsa poémája Nemes Levente előadásában; Halász Anna színikritikus; Kocsis István: Martinovics drámájának ősbemutatója, Szatmári Északi Színház; Tévészínpad –pantomim; Bábszínház: Micimackó; Kolozsvári Diákszínpad: Rút kiskacsa; Kolozsvári Állami Magyar Színház, Jerome Kilty: Kedves hazug előadás; Tévé-bábszínház: Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön; Illyes Kinga: Kisherceg; Ludas Matyi; Shakespeare: Tévedések vígjátéka Nagyváradi Állami Színház előadása; Andre Michel: Lulu című musical, Szatmári Északi Színház; Horváth Béla.

Gyerekműsor: Hervay Gizella: Meseépítés; Veres Zoltán: Tóbiás és Kelemen.

Riportok: Mezőfelei riport Bandi Dezsővel; a Bukaresti Petőfi Házról Matekovics Jánossal; Tudós a kamera előtt: Palocsay Rudolf; Műteremlátogatás Benczédi Sándornál, Gazdáné Olosz Ellánál; Lászlóffy Aladár régipénz-gyűjteménye (Fischer István filmje); Bodor Pál: Interjú Constantin Daicoviciuval; Riport a Színiakadémiáról; Siculus-klub (Birta József riportja); Műterem az ég alatt (Banner Zoltán); Anyám könnyű álmot ígér, dokumentumfilm Sütő Andrásról; Fuhrmann Károly ötvösművész; riport a tankönyvkiadóról; Árvíz-riport.

Rovatok: Ország-világ, Heti jegyzet, Könyvállvány, Színházi őrjárat, TV-tárlat, TV-posta, Zeneszerzők műhelyéből, Fiatal előadóművészek pódiuma, Új könyvek, Vasárnaptól vasárnapig, Könyvbölcső, Ismerjük meg hazánkat.

MIT REJT AZ ARCHIVUM? 1969-1976

Simonffy Katalin: Olvasom a csodával határos módon megmaradt, negyven évvel ezelőtt, írógéppel írt adástükröket. Erika férje fotózta le a kijelölt oldalakat a vaskos kötetekből. Nyelvészek elmélkedhetnek a spontán csevegésnek szánt „betonbiztos” mondatokon. Mert akkor bizony tilos volt rögtönözni a bemondónak. Minden, a műsorban élőben vagy felvételről elhangzó „szpíker” szöveget a főszerkesztő vagy helyettese ellenjegyzett.

Adástükör. Ebben a kifotózott „kőkorszaki” emlékben tulajdonképpen nagyon sok fontos utasítás megtalálható, ami a mai adásmenetekben is szerepel. 1973. december 23. határkő volt a magyar adás életében. A műsor tömbösítését kellett eladni, meggyőzni az elégedetlenkedő nézők levelei alapján a hatalom embereit arról, hogy a vasárnap délelőtti kezdés helyett, mindenkinek ideális lenne a hétfő délután négy óra, s ha már lúd, legyen kövér: azaz két és félórában csapják össze a vasárnapi 90 percet a csütörtökivel. (Amikor ugyanis 1969 novemberében indult a magyar adás, kapott egy órát vasárnap és egy felet csütörtökön.)

Csáky Zoltán: Nyugodtan le merem írni, ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a Magyar Adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett – az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket összeverbuvált rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokon-szenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer Jóska, Fischer Pista voltak a tanítómestereink. Pali ugyanakkor, mint zseniális tollú újságíró, ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat és fantasztikus diplomáciai érzékének köszönhetően megvédte a szerkesztőséget, a szerkesztőket a nacionalista felhangú támadásoktól.

Boros Zoltán: A visszaemlékezéseink ennyi idő után valószínűleg megszépítik egy kicsit a múltat. Elképzeléseink természetesen nem jelentek meg minden adásban, nem sikerült minden műsorunkban minőséget nyújtani, voltak elfáradások, a szerkesztőségben is éltek feszültségek, meg kiscsoportos versengések, ráadásul mindig akadt egy-két, főnökökhöz dörgölőző élősködő. A besúgás is működött, volt akiről tudtuk, hogy ez a dolga, sőt, Bodor hívta fel rá a figyelmünket, volt, amit csak kikövetkeztettünk. És mégis, a bukaresti lét, a szigethelyzet, a kolónia-effektusok óhatatlan megjelenése közepette is emlékszem néhány kollégára, akinek világos iránytűi voltak, tudta, hogy mit akar, azt is, hogy mit lehet, s hogyan lehet kisajtolni a helyzetünkből a legtöbbet.

A magyar nyelvű tévéadás megjelenése 1969-ben korszakot nyitott az erdélyi magyarok gondolkodásában, látásmódjában. Amit ma a köznapi szóhasználatban Erdélynek nevezünk – és beleértjük a Bánságot meg a Partiumot – tehát Románia magyarok által is lakott területe nagyobb, mint a mai Magyarország. Nem az volt a jellemző, hogy az emberek bejárták az országnyi területet. A szatmáriak keveset tudtak Székelyföldről, a bánságiak a máramarosiakról, nem ismerték egymás vidékét, nyelvjárását, pláne gondolkodásmódját. Nos, ez az adás ébresztett rá, ez tudatosította bennünk, hogy összetartozunk, segített egymást megismerni, megérteni. Aztán a hanyatlás korszakában, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején valamelyes reményt adott arra, hogy lehet még tenni valamit, hogy még megvagyunk, sokan vagyunk, túléljük ezt is. Külön, kézzelfogható érték az a kevés megmaradt archívum, ami azoknak az éveknek, Erdély akkori életének szinte az egyetlen képi-hangi megörökítője. Persze, az archív felvételeket főleg azok értik, érzik igazán, akik azt a korszakot megélték, és be tudják helyezni az akkori lehetőségekbe és az akkori ízlésvilágba.

Simonffy Katalin: Minden nehézség és korlátozottság ellenére, akkoriban mi a kivételezettek közé tartóztunk. Nem elsősorban az anyagiak miatt. Védettséget élveztünk, mai parlamentereknek kijáró immunitást, az intézménynek és ezen belül Bodor Pálnak köszönhetően. Sokunk nem élt vissza ezzel. A nézők bizalmát és szeretetét élveztük. Hittük is meg nem, hogy bajbajutott embereken tudunk segíteni. Beleszólhatunk a rázós ügyekbe. Volt, amikor terepjáró kollégákat megbízott a főszerkesztő: bárhol járnak, országszerte keressenek flórharisnyát, levélíró hölgynek.

Történelmet írtunk képpel-hanggal? Úttörők, voltunk sors- és ízlésformálóak? Nagyon különbözők és mégis összeillők, békülékenyek és haragtartók, hangyaszorgalmúak, bohémek, megfontoltak, szálakat összebogozó és kioldó bűvészinasok, közösségi és egyéni érdekek között egyensúlyozgató kötéltáncosok.

Szép szavak és bántó sorok a Bodor küldözgette cetliken. Néha lelkesítőek vagy földbetaposók. Naivság volt mindent készpénznek venni. Hol volt akkor a mai eszem, szívem és lelkem? Ülök a papírjaim között és tudom, ha nem leszek, minden becses lom a szemétbe kerül. Dobjam ki, ha befejeztem az írást? Kedves Erika, Mari és Ti valahányan, fogjátok le a kezem.