A DAL AUSZTRÁLIÁBAN FOLYTATÓDIK….
1987
ERDÉLYI VACSORA Melbourne
A Melbournei Erdélyi Szövetség február 27-én, pénteken este rendezi évnyitó vacsora estjét a Magyar Központ Ifjúsági termében. Erre az estre mindenkit szeretettel várunk. Különösképpen szól most ez a meghívás, hiszen olyan élményben lesz részünk az est folyamán, mely ritkán adatik meg Melbourne színházi sivatagában. Abban a szerencsében van részünk, hogy közel egy időben két olyan művész érkezett körünkbe, akiknek már a neve is elég biztosíték arra, hogy érdemes lesz a vacsorán résztvenni. A két művész közül az egyik látogatóban van itt, a másik véglegesen érkezett közénk. Dukász Annáról és Józsa Erikáról beszélek. Ezzel két olyan nevet írtam le, amit ha ma Erdélyben leírnának, táblás házat jelentene. – DUKÁSZ ANNA-t nem kell különösképpen bemutatni a melbournei színházszerető közönségnek sem. Évekig vezette a New York-i , Irodalmi Kávéházat és hozta lázba Amerika irodalomkedvelő magyarjait. Mellette a New York-i Magyar Színház rendezője és első színésze. Műsorukon a mai magyar íróktól kezdve a nagy klasszikusokig sok mindenkit megszólaltattak. Utolsó bemutatójuk az Ember tragédiájának oratóriumszerű feldolgozása volt.
JÓZSA ERIKA-t, bár csak két hónapja él közöttünk, de híre megelőzte. Ő azon művészek közé tartozik, akiknél a játék valódi elhivatottságot jelent. A román televízió magyar nyelvű adásának bemondójaként, riporterként és előadóművészként 15 éven át járta a székelyföld városait, falvait, színpadi zenével, filmzenével, számos hanglemezzel ajándékozta meg közönségét. Célja, élethivatása: szolgálni népét, azt a sokszor becsapott, elárult, meghurcolt székely népet. Hisszük, hogy személyével, energiájával nagyon sokat nyert a melbournei magyarság.
Tehát várunk mindenkit szeretettel az Erdélyi vacsorára, a Magyar Központba!
DUKÁSZ ANNA ÉS JÓZSA ERIKA 1987. március 12.
ERDÉLYI VACSORA A MAGYAR KÖZPONTBAN Melbourne
Február 27-én este terített asztalok mellett élvezhettük két kiválóság műsorát Erdélyi találkozások címmel. A terem hangulatához nagyban hozzájárult VIGH ISTVÁN kiállítása, akinek képei nyomán felrémlett bennünk az elveszített, szülőföld képe, városai, házai, jellegzetes tájai.
„Az erdélyi színpad nagyasszonya” DUKÁSZ ANNA verseivel, irodalmi részletekkel, dalaival, humorával bizonyította, hogy valóban megérdemli a fenti jelzőt. JÓZSA ERIKA más karakterű. Csendessége, szerénysége mögül sugárzik igazi, ősi tehetsége. Különösképpen érződött ez az eredeti tehetség, amikor saját meghatározása szerint a modern „virágénekeket”, saját szerzeményeit adta elő. Talán így lehetett az ősi időkben is, feltűnt egy-egy énekes és dalaival, szövegének balladai tömörségével adta elő népe érzés- és gondolatvilágát, sokszor talán rejtve, hogy csak az érthesse, kinek szívéből szól a dal. De Erika tehetsége nem merült ki ennyiből. Citera-kísérettel énekelt dalait a közönség egyre nagyobb bátorsággal énekelte vele együtt.
S tarsolyában még mindig tartogatott meglepetést. Talán először szólalt meg melbournei színpadon az a régi népi hangszer, melynek láttán a közönség soraiból önként tört fel a kérdés: ez mi? S Józsa Erika válaszolt rá, megvillantva azt az utánozhatatlan humort, ami csak a székely nép sajátja. A melbournei repülőtéren a vámosok szájából ugyanígy hangzott a kérdés:
- Hát ez mi a csoda?
- Nyenyere – hangzott a tömör válasz, s a meglepetéstől csak hápogni tudó vámos alig bírta kinyögni a következő kérdést:
- S mi van benne?
A válasz még tömörebb volt, ha lehet:
- Zene.
S valóban az volt benne, mert a ahogy megszólalt a tekerő lant jellegzetes hangja, a közönség soraiból elismerő moraj hangzott fel. Szólt ez annak az ősi magyar kultúrának, mely az idegenséggel, a gyökértelenséggel is képes harcolni. Ez a hangszer szimboluma is lehetne a harcnak, a magyar eszességnek, hiszen még egy különlegessége van. A hangszer ,,szívében”, a húroknál, Erika fia zokniját tartja. Az ausztrál levegő túl nedves és örökké szárítani kell a húrokat és a fát. Így kerül a zokniba a szárítópor, mintegy jelképezve, hogy a nagyvilág mely pontján élünk, a magyar képes megtalálni a módját, ha kell, egy zokniba elrejtve, hogy a dal ne némuljon el. Köszönjük a két művésznek a felejthetetlen élményt és azzal a reménnyel búcsúztunk tőlük, hogy mindkettőjüket még sokszor fog juk látni. És erre minden reményünk megvan, hiszen Józsa Erikáék véglegesen érkeztek közénk, és a Vígh-Dukász házaspár is tervezi visszatérését.
Még egy kedves kötelességemnek kell eleget tennem, amikor megköszönöm PETUL RÓZSIKÁNAK és a GULYÁS HÁZASPÁRNAK azt a fáradhatatlan és hatalmas munkát, amellyel azt a lukulluszi lakomát elővarázsolták a terített asztalokra, természetesen szól a köszönet azoknak is, akik segédkeztek az est sikeres megrendezésében.
Azzal a jóleső érzéssel mentünk haza, hogy ez az est ,jó mulatság, férfimunka volt”.
Burian Tamás
JÓZSA ERIKA ERDÉLYI ÜZENET CIMŰ MŰSORÁRA Melbourne
Valamikor a szép békebeli időkben divat volt mi felénk a házikoncert. Nagyváradon a hetvenes években felelevenítettük ezt a szép hagyományt. Egy-egy tágasabb lakásban, képzőművészek műtermében gyűltünk össze tizen-húszan, de néha ötvenen is muzsikálni, beszélgetni. Ilyenkor játszottuk el először – mielőtt színpadon bemutattuk volna – új dalainkat, barátainkat ajándékozva meg az ősbemutató privilégiumával. És énekeltünk együtt sok-sok csodaszép népdalt …
Ezt szeretném újjáéleszteni itt, Melbourneben. Aki szívesen hallgatna Petőfi és Arany versekre írt dalokat, régi és mai virágénekeket, népdalokat, citerát, tekerőlantot, szeretettel várjuk március 14-én, szombaton délután 6 órakor a Migrant Resource Centre Prahran Inc. – ez esetben házigazdánk – 24 Victoria Street Windsor 3181 szam alatti termeben.
1988 AUSZTRÁLIAI TURNÉ
1989
1989 február
MŰVÉSZEST – AZ ERDÉLYI MENEKÜLTEK JAVÁRA
Erdély nemcsak földrajzi fogalom, nem csak történelmi képződmény, nem csak politikai program, nem csak nemzeti fájdalom. Erdély önmagában is megállni tudó külön ország. Azzá teszi a táj, azzá tette a történelem. Önmagában is megállni tudó kultúrateremtő föld. Kincses Erdély. Nem egyszer újult meg Magyarország többi része Erdély szellemi értékeinek oltványaitól. A román nép is Erdélytől kapott mindent, ami által nemzetté lehetett, de még éretlen arra, hogy belássa, Erdély nem lehet egyetlen nép kizárólagos földje, mert hiszen éppen a soknépűség tette sokszínűvé és a kultúracsiholóvá bizonyára a legősibb idők óta.
A két világháború közötti időben Keletmagyarország (Erdély, a Részek és újabb részek a Nagyalföldből) idegen megszállás alatt is, a nyugati csonktól elszakítottan is tudott magyar irodalmat teremteni, mégpedig olyant, ami nem csak tanít és szórakoztat, de nemzetmentő feladatot is ellát. Olyan kisugárzása volt a transzilván szellemiségnek, hogy külön erdélyi irodalomként tért hódított az anyaországban is a pesti kozmopolita kiadói vállalkozásokkal szemben.
Ez a csoda most ismétlődik meg nem csak országos, de világméretekben is. Erdély újabb tragédiája, a magyar kultúra elleni irtohadjárat következtében írók, előadóművészek, képzőművészek rajzottak ki az üldözés, kiirtás elől Magyarországra és szerte a nagyvilágba. Olyanok, akik életük céljává tették, hogy népüket szolgálják a drága ősi földön, hogy ki ne haljon a magyar szó. Istenadta tehetségükhöz felajánlották életük tevékeny éveit. A bitang rendszer, a balkáni gyűlölet ezt is megtagadta tőlük, kezükbe adta a székelyek, az erdélyiek ősi sorstársát, a vándorbotot. Erdély csillagai immár nem ragyognak a szomorú sorsú szülőföldjük egén. Erdély négy csillaga Sydneyben is ragyogott február 5-én. A sajátos erdélyi irodalom, zene és képzőművészet csillagai. Ritka konstelláció, három közülük Észak Amerikából jött és egy akarattal, mi több, kezdeményezőként hozták létre önkéntes és díjtalan felllépésükkel a Művészestet a SaveTranslvania Mozgalom részére. Felajánlották tudásukat, Erdélyből hozott kincseiket azoknak a javára, akiket a ma egy éve felfokozott magyarüldözés kényszerített ősi földjük elhagyására. Ez a példamutatásuk rendkívüli fogadtatásra talált Sydneyben a közönég részéről, ami azzal mérhető le, hogy a nyári holtszezon ellenére, a szükségszerűen rövid ideig tartott hírverés ellenére, a helyiség zsúfolásig megtelt, és a kitűzött időpont után rövidesen megkezdődhetett a műsor.
Az est teljes élménye három részre osztható a beszámoló részére: Dukász Anna és Józsa Erika művészete dominált, a szünetben megtekinthettük Vígh István festő- és képzőművész erdélyi tárgyú remek tusrajz-sorozatát és a harmadik rész a táncos szórakozásé volt Farkas Andrással, akinek tavaly júniusban megkezdett, egy-két hónapra tervezett ausztráliai turnéja még ma is tart, mert veretlenül ő a legjobb zenekar.
A két művésznő másfélórás műsort adott, háromszor váltva egymást. Egy szenvedő, halálra ítélt nép üzenetét hozták irodalmi alkotások tolmácsolásával. Józsa Erika indított, gitárral kísért énekével: Most jöttem Erdélyból… majd Szól a kakas már…és két Petőfi verset mondott el énekelve saját megzenésítésben. Mint zeneszerző és gitárral előadóként Sydneyben csak azok ismerték eddig, akik ott voltak a múltévi adelaidei találkozón. Bizonyára az áiköltözés, újrakezdés gondjai akadályozták a korábbi fellépést.
Dukász Anna két évvel ezelőtti itteni szereplése még élénken élt az emlékezetben, így neve a meghívón erős vonzást gyakorolt. Akkor is Erdély üzenetét hozta, és most is az lelkesítette őt önzetlen szereplésre, hisz ezt teszi már évek óta. Igy vezette be nagy élményt nyújtó előadását: „…Errối az estrốl hallani fognak otthon, és ez tartja bennük a lelket. A zsarnokokat nem lehet eltéríteni attól, amit a fejükbe vesznek és a programjukba illesztenek, de erőt ad az, ami nyugaton történik a magyarság szétszórt csoportjai részéről: a velük törődés. Erdélyi költók verseiből adok elő, hiszen ők voltak a lázmérők, valahogy kifele jelentést tesznek a dolgok állásáról, befele pedig biztatnak. Kitartásra biztatnak, próbálnak lelket önteni a lakosságba. Műsoromon Farkas Árpád, Magyari Lajos, Kányádi Sándor és Szőcs Géza versei sorakoznak. Néha eggyé ötvözve, hiszen a témájuk annyira rokon, annyira arról szól, amit az előbb említettem…”.
Mi, akik végighallgattuk a két nagyszerű előadóművésznő műfajban is, hangulatban is váltakozó számait, hozzátehetjük: nem csak a négy említett költő témája mutatott rokonságot, gondolati egységet, de a többieké is, akiket megszólaltattak. Józsa Erika Petőfi, Arany, Ady és nemkülönben saját szerzeményei, amiknek a drámai feszültsége, a rátaláló igazsága, vagy éppen csak bájos, kedves dallama gyönyörködtetett, valamint Dukász Anna az említett költőkön kívül Nyírő Józseftól is, de a székely adomákból is egy nép erejét, bizakodását hozta el közénk.
Néhány sor még visszacseng fülünkbe: …Szabadság nyelvtana, szabadság levegője, ki ilyen levegőt szív, nem tud többé aludni se nélküle, se tôle… (Szőcs Géza) – Aki hinni tud mindig, mert hinni kell, parancsra nem szólal az és nem énekel, annak legédesebb kenyere lesz a remény. Aki méltón akar élni másokért szabadon, itt gázol át tűzön, itt vesz erőt fagyon … (Magyari Lajos) – Nem kellünk mi múltnak, nem kellünk mi mának, kivált nem jövőnek, minket itt utálnak. Nem kellünk mi tetvér se itten, se ottan, a sok nemkellésbe beleszomorodtam… (Kányádi Sándor) — vagy az ismeretlen költő keserű kitörése: …Nekünk nem hazánk semmiféle ország, velünk nincs testvérnép csak mostoha, a Kárpátokon túl hegyet nem látunk és azon túl mi nem vágyunk soha… Végül Józsa Erika drámai töltetű dala, ami ugyanezt a szinte bűnös árvánhagyottságot fejezi ki arról, hogy a rádióhírek minden kis panaszról tudósítanak, de arról ami „valahol Európában” történik, nincs tudósítás: Erdély fölött feketék a csillagok…
* * *
A beszámolót a műsorközlő bevezetője teszi teljessé. Cserhalmi Ottó, a NSW-i Magyar Szövetség
Save Transylvania Mozgalom nevű akciócsoportjának a nevében tette meg a nyilvános köszönetet. A köszönet megérdemli a nagyobb nyilvánosságot, mert példat mutató benne az, hogy az erdélyi menekültek javára rendezett művészesthez mindent önzetlenül kadtak, amire ahhoz szükség volt: Cserhalmi Ottó köszöntötte a szereplő művészeket, Dukász Annát, Farkas Andrást, Józsa Erikát, megemlítve, hogy fellépési díjukat teljes egészében felajánlották a segélyalapnak, majd így folytatta: „… tőlük ered az est megrendezésének gondolata. Az est teljes bevétele, vagyis kiadás nélküli teljes jövedelme az erdélyi menekülteket felkaroló otthoni egyházi szerveknek lesz átutalva. A St. George Budapest Klub ugyancsak díjmentesen adta rendelkezésünkre a termet és felszerelést, az elkerülhetetlen kisebb kiadásokat az Actio Transylvanica Erdélyi Szövetség vállalta magára. ….
Az est teljes és tiszta bevétele 5291.- dollár volt. Ezt az összeget a Bizottság befizette a NSW Magyar – Szöveség Save Transylvania – számlájára. Annak gondos továbbítása a Szövetség feladata, aminek részleteiről hivatalos értesítést fognak adni.
Cs. E.
