A CONCORDE-SZTORI 3
A többszörös Siculus-díjas együttesnek már nagylemezre való műsora van. Tagjai, Józsa Erika (J) és Horváth Károly (H) a mi vendégeink: életükről, első sikereikről, kudarcaikról mesélnek. Erika kezdte a pályafutást : lányzenekart szervezett az iskolában, s miután átvészelték a sűrű feleltetéseket, az érettségivel felbomlott az együttes. A zenészcsaládból származó Karcsi ekkor kezdett kacérkodni a közös zenélés gondolatával…
3. Karcsi nem tudott bőgőzni
Riporter : – Hogyan hidaltad át azt a helyzetet, hogy klasszikus zeneiskolán felnőve a könnyűzenébe csöppentél? Ma még nem egy zeneértő viszolyog a beattől.
H: – Fiatal voltam, s az vagyok most is, s bennem a ritmus azért dolgozott, mint minden kortársamban, kivétel nélkül. Talán elzárkóztam az elején, de az nem volt tudatos, egyszerűen csak nem figyeltem föl rögtön erre a műfajra. De ahogy megtettem és megfigyeltem, akkor már bennem is jelentkeztek a szimptómák, az a bizonyos doboló kéz és felvettem én is a ritmust. És még egy dolog, ami megszülte a Concorde-ot, az “együttzenélést” : amikor leültem egyedül csellózni, és játszottam, az az öröm nem adatott meg nekem, mintha valakivel közösen dolgoztam volna. Talán a beatben láttam azt a lehetőséget, hogy leüljön három haver, három srác és zenéljenek. Ennél szebb nincsen…
J: – Más egy kész művet kívülről eljátszani és egészen más, ha nekiáll az ember, kipróbál hangzásokat, illesztgeti, hogy megy a kettő együtt, ez vagy az a két énekhang, vagy azok a hangszerek. Kísérletezik és maga is próbál irni, ha mást nem hát egy kis melódiát… Tulajdonképpen így kezdődött nálunk.
A CONCORDE-SZTORI 4
4. Dobhártya nélkül
Riporter : Es ha sikerül ? Akkor egyszerűen szétváltatok volna ?
J: – Mai napig sem tudnám megmagyarázni. Akkor elképzelhetetlen volt, hogy én ne Bukarestbe jöjjek egyetemre. Annyira elhatároztam s talán főként azért is, mert repülőgép-építészeti szak nem volt Kolozsváron. Akkor még nem ért meg annyira a gondolat az együttessel, hogy érte feladjak egy régi álmot. Reálszakot végeztem, nagyon jó matematikusnak és fizikusnak tartottak, akkor ezt láttam elsődlegesnek… Kevés hely volt, s én már az irásbelin kiestem.
H: – A lényeg az, hogy mindketten beleestünk az érettségi betegségébe. Hogy nekünk jó jegyek kellenek, s tanultunk is, mint az őrültek a vizsgára, s így elhanyagoltuk a felvételit. Az eredmény – Erika szép 9.80-as átlaggal, én meg 8-assal büszkélkedhettem, és közben sehol semmi ! Különösen nálam volt szomorú a helyzet, mert semmi olyasmiből nem érettségiztem, ami a felvételire kellett volna.
J: – A sikertelenség mindkettőnket jócskán meglepett, mert az első kudarcunk volt szakmai vonalon. Az iskolában nem létezett, hogy valami nekem ne sikerüljön. Ha tantárgyolimpiászon vagy bármilyen vetélkedőn indultam, nekem nyernem kellett. Egészen megdöbbentem: Itt most valami baj lehet, még pedig komoly…
H: – Szükséges volt ez a hidegzuhany, bizony nagyon kellett.
J: – Olyan vicces volt, amikor helyrerázódtam egy kicsit, mert rájöttem, hogy bizony ilyen is van, s hogy az egyetem más, mint az iskola. A tízes érettségi az nem tízes felvételi, mert az életben éretten is könnyű megbukni. (tovább)
A CONCORDE-SZTORI 5
Karcsinak dobhártyát tesznek, miközben Erika, hogy bátorítsa, váratlanul be nevez a Siculus-fesztiválra. . .
5. Rögtön belesültem
H: – Mikor a műtét után hazatértem Váradra, komolyan kezdtünk dolgozni, de a Siculustól, még nem kaptunk választ, s lényegében nem tudtuk, hogy mi lesz.
J: – Azt se mondták, ellofgadták-e a számokat vagy sem.
H: – És az első föllépés is bekövetkezett: a népi művészeti iskola katedra-koncertjén, Erika diplomavizsgáján.
J: Gitárvizsgát tettem, s ehhez fel kellett lépnünk, hogy megkaphassam a papírt. A vizsga két részből állt, az első része klasszikus gitár, tehát metódusok, tanult darabok bemutatása. Utána pedig könnyűzene… Aki tudott énekelni, kísérte magát, aki nem, az egy szál gitáron pengetett, aki még be tudott hozni egy együttest, azzal muzsikált. Mi Karcsival állítottunk oda.
H: – Tegyem hozzá, hogy a tanári kar legnagyobb megdöbbenésére. Teljesen el volt hülve, hogy Magda néninek, aki az én édesanyám és ismerték mint zenészt, a fia könnyűzenét játszik, S méghozzá egy lánnyal !
Riporter : – Magda néni hogyan viszonyult mindehhez?
H: – Édesanyám egy rettenetesen…
J: – …nagyon aranyos…
H: – ., .nagyon haladó szellemű nő, s nagyon örült neki.
J:- Ő volt az első kritikusunk. Beült meghallgatni az első próbát és megmondta, hogy na, ez tetszik – vagy sem.
H: Lényegében mintaképünk volt nekünk, minden vonalon… Nos, a diploma vizsga azért volt érdekes, mert a közönség, az a 30-40 ember, aki ott összegyült, érezte, hogy itt valami újat hall. Nem tudták hirtelen eldönteni mi ez, talán én is megleptem őket, amikor el kezdtem a bögővel brummogni. (tovább)
- Jozsa Erika Horvath Karoly Faklya 1972 Adorjani Zsolt Ha a lepke utrakel
Portré
HA A LEPKE ÚTRAKEL
Ez alkalommal a törvényszerűen egyetlen személyre utaló rovatcímünk nem felel meg a valóságnak: mai portrénk két ember portréja. Egyűvé tartozásuk (tehát egyszerre bemutatásuk) mellett azonban olyan figyelmen kívül nem hagyható érv szól, mint a zene. Mindarról, amit a közel kétéves együttmuzsikálás rejt, a legilletékesebbeket: Józsa Etikát és Horváth Károlyt kérdezem azon a beszélgetésen, amelyre egy hosszú időre élményt nyújtó hangversenyük nyomán került sor.
— Kérlek benneteket, mondjátok el néhány szóval együtt-muzsikálástok előzményeit.
Erika: Mintegy öt éve gitározok már. 1968-tól a líceum leányzenekarában játszottam, de 1970-ben, az érettségivel egyidőben a zenekar felbomlott. Számomra akkor már nagyon hiányzott a zene, de egy volt zenekari tag egy szál maga nem sokat tud kezdeni. Ekkor jött Karcsi az ötlettel: mi lenne, ha beszállna nagybőgővel? Ekkor már egy féléve ismertük egymást. Nem kimondottan a zene hozott össze minket, de annak is része volt ebben. Szóval: megpróbáltuk a gitár és a nagybőgő együttesét. (tovább)
MŰVÉSZET Kitekintő
NAGYVÁRAD
Nem tudok úgy menni Váradra, hogy – képzeletben – ne Ady Endre emléke lebeg ne előttem. Őt idézi a Körös-part, az öreg utcák, a visitó villamosok, s még a szégyen letesen kicsi és szennyes vízű Pecze-pataka is. Meg a kanonoksor és a püspöki palota …(…..)
Este hat óra. Fux Pál grafikusművész műtermébe vagyunk hivatalosak. Utolsóknak érkezünk. Már ott ül körben az a 8-10 vendég (művészek, írók, tanárok, egyetemisták), akik előtt a középre helyezett, pokróccal letakart kis pódium mellett fog muzsikálni a Siculus könnyűzene-fesztiválon I. díjjal kitüntetett Józsa Erika – Horváth Károly együttes. Bevezetőül bemutatkoznak. Egy éve muzsikálnak együtt. Céljuk: romá niai magyar könnyűzenét teremteni. Többnyire saját szerzeményeiket játsszák. Erika a „termékenyebb” kettejük közül, bár Karcsi keze is benne van szinte mindenben. Ahogy hallgatom őket, az az érzésem, hogy érdemes volt eljönnöm, hiszen ime, a bizonyság: ezt is lehet halálosan komolyan csinálni. Zenéjük és játékuk korszerű, nincs benne semmi szirupos, érzelgős, operettes elem. Utóbb mondják: Óvakodnak is attól. Hangjus kellemes, játékuk átélt, átérzett…
- Hogyan kötöttek ki a könnyűzene mellett ennyi komolysággal ?
- Elsősorban azért, mert fiatalok vagyunk, s a könnyűzene a fiatalság zenéje. És mert szeretjük…
Rám különösen népdalfeldolgozásaik voltak hatással. Jobban átérezték, átélték a népdal lelkületét, mint a cigányzene mellett éneklő hivatásos szólisták legtöbbje.
A műsor után beszélgetés, majd újabb számok. Közben komoly zene magnóról és le mezről is. Hosszan, egészen éjfélig. Utána : Fux Pál megmutatja néhány újabb rajzát. Akadályverseny, Rögbi, Örvény… Beszéd a fekete-fehér nyelvén. Egyenesekkel és görbékkel. Hálószerű vonalakkal és ember- meg állat-figurák parányi tenyészetével. Látomásvilág, érzésvilág.
S bennem valami nagyon szép, nagyon gazdag tanulság: ime, valahogy így szervezhetné meg az értelmiség a maga értelmiségi” életét. Amint megtudtam itt, ebben a műteremben rendszeresen szoktak összegyűlni, zenét hallgatni (legtöbbször lemezről, de az élő zenének sem ez volt az egyetlen esete). Gyakran jelennek meg költők (Horváth Imre, Fábián Sándor és Tóth István), S felol vassák a verseiket. A beszéd is komoly problémákról folyik mindig…
Várad. Úgy érzem ebben a légkörben még benne rezeg Ady Endre szelleme.
Gazda József
Megyei Tükör 1972 január 14 TELJES CIKK
EGY KISLEMEZ MELLÉ
Meghallgattam Erika és Karcsi lemezét, és rövid töprengés után már tudom is, miért jut eszembe épp ez a szó: vizsga. Nem azért, mert még csak nemrégiben ott voltam, véletlenül és hivatlanul, az érettségi bankettjükön, és nem, mert annyira fiatalok; talán azért, mert a fiatalság a műfajuk. Én azt hiszem, hogy ez a titka gyors és töretlen sikerüknek. Annak, hogy eszembe sem jutott másképp nevezni őket, csak így: Erika és Karcsi, pillanatig sem tartva attól, hogy valaki esetleg nem tudná, kikről beszélek.
Még alig “történelmi” a tény, hogy kiváló filmszínészek véreztek el a hangosfilm megjelenésekor, csupán azért, mert hangjuk nem fedte a róluk már kialakult, elfogadott (tehát meg is követelt!) elképzelést. Az is ismert tény, hány nagy előadóművész lemezfelvételei okoznak csalódást, és fordítva: közepes „nagyságok“ kitűnó lemezekkel szerepelnek. Mert a személyes varázs, a kontaktus élménye a lemez esetében elmarad.
Most, éppen mert mindeddig csak koncerten hallottam őket, tartottam attól, hogy így, gépzene formájában, megfosztva üde, kellemes jelenlétüktől és a koncert hangulatától, szegényebbé válik, amit nyújtanak. De nem ez történt.
A fiatalság a műfajuk. Is ha ezt úgy tudják nyújtani, hogy nincs kötve a produkció mindig egyszeri és megismételhetetlen, mindig megismételendő pillanatához, úgy sikeresen bizonyítják: ez a fiatalság korhoz sem kötött.
Zicher István
* Concorde, Józsa Erika és Horváth Károly folk-lemeze, Electrecord (45STM-EDC 10364), a következő számokkal: Szól a kakas már, Hütlen dál, Virágom, virágom, A vándor. Megjelent: Fáklya, Nagyvarad
Az első showműsor: Meghívó a stúdióba, 1971 december (részlet A MI MAGYAR ADÁSUNK c. könyvből)
Alább: a show a tévéműsorban és A HÉT-ben “Hej páva beatben” címmel megjelent kritika.
“Hej páva” – beatben
A televízió magyar adásának egy könnyűzene‐felvételére voltam hivatalos,
nézőként, no meg egyúttal statisztaként is: tapsolni kellett két fiatal beatmuzsikusnak.
A beat‐zenének ma már olyan sztárrendszere van, annyira népes a “beat‐klasszikusok” parnasszusa, olyan kimerítettek a beat ritmus‐ és harmónialehetőségei, hogy vérmes reményeket nem is tápláltam magamban; erre egyébként a hazai magyar könnyűzene földhözragadt színvonala sem jogosított volna fel. Hányszor álltunk fel megbocsátóan a tévékészülék mellől hézagpótlónak minősítve a szánalmasan érzelgős melódia‐tákolmányokat, hogy siettünk a sajtóban is üdvözölni Boros Zoltán szerzeményeinek egyéni hangját; azóta is nosztalgiázva emlékezünk vissza hazai magyar könnyűzenénknek erre a szalmalángjára. Ezúttal azonban a statiszták „dekoratív” tapsa őszintévé lelkesült. A kéttagú együttes gitáron és bőgőn kezdett, aztán a cselló lírai ötvözete a beat‐zene lüktetésével, majd a szájharmónika éles hangszínével fűszerezte a gitár és bőgő kettősét. Ilyen technikai látványosságról még tudunk. Azt viszont nem képzeltük volna, hogy a Hej páva pentatóniáját meggyőzően beatben halljuk viszont, anélkül, hogy a népdal szépségeinek ádáz őrangyala fellázadna bennünk. Azt sem jött hinnünk első hallásra, hogy ebben a sajátos hangú folk‐zenében a kompoziciós törekvések szellemes metrumtöréseket, archaikus hangulatot sugalló, lant hatású kíséretet, imitációs kétszólamúságot, érdekes modális hangzatokat tárnak a legkritikusabb hallgatóság, a fiatalság elé. Boldogan telintek hát el attól, hogy a szentimentális, úgy csúfolt „bel canto”‐ stilus egyelőre ezt a két fiatal művészt sem hagyta makulátlanul, s hogy megszólalt egy melodramatikus recitativo. Ismétlem, bodogan eltekintünk ettől, mert Józsa Erka és Horváth Károly mérnök‐ illetve zenetanárjelölt népi ihletésű beat‐művészete minőségi fordulat hazai magyar tánczenénk fejlődésében. Egyetértek a riporterrel, aki hiányolta a tavalyi Siculusfesztivál megfelelő hírverését. Ugyanis ott éppen ezek a folk‐beates barátaink nyertek nagydíjat. Én pedig, miközben az első hazai magyar tévé‐showban statisztáltam – jó zenét hallgattam.
Selmeczi György
(A HÉT, 1971 )
KÖVETKEZŐ RÉSZ: SICULUS 71&72
Táltos ének (Előre 1978)