Egy plakát tőrténet
Részlet a Metropol sztoriból
Még a hetvenes évek elején elkezdôdött Románában az úgynevezett
kultúrforradalom, Mao után szabadon. Ceausescu azzal tért vissza a
kínai útjáról, hogy az ott tapasztaltakat nálunk is életbelépteti. Akkor
mondta azt a híres beszédét a tücsökrôl s a hangyákról. Az egész
kultúrára kiterjedt az a lesújtó kijelentése, hogy hangyákra van az
országnak szüksége nem naplopó tücskökre. Minden, ami nem volt
”produktív” elítéltetett. Akkoriban kezdôdött a másik teljes agyrém: a
hazafias könnyûzene is.
S egyre másra jöttek az újabb határozatok és útmutatások, mindíg tovább
és tovább szorítva azt a bizonyos csavart. Egy ilyen újabb
kultúra-szabályzó beszéd után volt a szentgyörgyi színházzal egy másik
emlékezetes turnénk a Búgócsigával, a Camerata Transylvanicával és a
Harmattal. Augusztus volt, kész volt a plakát, mindenki megérkezett
Szentgyörgyre Vásárhelyrôl, Szatmárról, Bukarestbôl, Barótról. A másnapi
indulásra készültünk a szállodában s szól a telefon, hogy a turné le van
fújva. A továbbiakat most azért mesélem el, mert tipikus példája volt
annak, hogy miket kellett véghezvinni egy-egy koncert, turné érdekében.
Mentem a propaganda elvtárshoz, akit magyarra fordítva Kôszikla
elvtársnak hívott a köznyelv. Elôtte a plakát: a címe “Csak csend ne
legyen”. Azt mondja, ezt mégis hogy gondoljuk? Hogy vonuljon ki mindneki
az utcára kiabálni? Dehogyis, mondom én- mert erre a kérdésre fel voltam
készülve- hát az elvtárs nem ismeri a Farkas Árpád versét? A folytatása
az, hogy “ a munka morajló ritmusai ropogtassanak.” De az nincs a
plakáton, ez a cím nem maradhat. Mérlegeltem: megéri, hogy az egész
turné bukjon ? Na jó, mondom, levágjuk a plakát tetejérôl a címet. Akkor
rendben van? Nem, még akkor sincs rendben. Mert itt vannak ezek az
idegen hangzású nevek. A pártutasítás az, hogy az együtteseknek ezentúl
csak az intézmény nevén lehet szerepelni, ahova tartoznak. Például hova
tartozik a Concorde? Akartam mondani, hogy az bizony sehová, de még
idejében meggondotam, mondom a bukaresti Petôfi Házhoz. Na, azt mondja,
akkor azt kellett volna a plakátra tenni. Estek az együttesek nevei is.
Maradt csak annyi, hogy Koncert a színház szervezésében. Akkor mehet?
Nem, akkor sem mehet, mert újabb utasítás, hogy a színház, csak a saját
alkalmazottaival szervezhet elôadást. Aztán meg ez a turné már azért sem
mehet, mert nézzem meg mit mond az ilyen elôadásokról Ceausecu elvtárs a
legutóbbi beszédében. Persze, hogy tudtam már, fel kellett azt dolgozni
a magyar adásban is. De ezzel szerencsém is volt, mert volt annak a
beszédnek egy olyan passzusa, amit most diadalmasan idéztem. Mondom
Kôszikla evtársnak, hogy igen de abban a beszédben az is benne van, hogy
a kultúrát ki kell vinni a népnek, a falvakba. Mit gondol, arra mit
mondanak majd Bukarestben, ha én visszamegyek s elmondom, hogy egy szép
hazafias, hazánk felszabadulásának évfordulójára készült mûsort nem
engedett eljutni a néphez? Ettôl a blöfftôl nagyon meghökkent. Azt
mondja, na jó, de meg akarja nézni a mûsort. El lehet képzelni, milyen
hazafias volt a régizne, meg a virágének! Még nagyítóval sem volt
ilyesmi egyikünk mûsorán sem. Egész éjjel szöveget írtam, aztán a
”vizionáláson” mindneki elôtt ott volt a kotta-állvány, amirôl olvasta a
sületlenebbnél sületlenebb hazafias szövegeket. Nem tudom hogy bírtuk
ki röhögés nélkül. Az persze az eszünk ágában meg nem fordult, hogy egy
sort is így énekeljünk el a turnén.De megkaptuk a boldogító igent.
Végülis a Víg István tervezte plakátból csak a három gyönyörûen
megrajzolt gitár maradt, ami a közepét díszítette. A turnét átvette a
kultúrház. (Különben az is kiderült, hogy az egész nagy kirohanás
hátterében a színház új igazgatója, Sylvester Lajos Kôszikla elvtárssal
való kemény összetûzése állt. Ezért aztán a színházat meg kellett
büntetni!) Na aztán a képzômûvész Zemlényi Csaba, akit eredetileg azért
vittünk magunkkal, hogy minden helyszínen a faluból összeszedett
tárgyakból kreáljon díszletet nekünk, egész turné alatt plakátokat
festett, amiket egyik helységbôl a másikba vittünk. Egy példánya ma is
megvan, gondolom már múzeális érték. (Az azóta elismert festôvé lett
Zemlényivel történt meg az az abszurd eset, hogy az egyetemrôl
egyenesen a vakok iskolájába helyezték ki rajztanárnak!)
Az elôzmények mellett ez a turné azért is emlékezetes, mert ez volt az
utolsó Babrik Jóskával. Tudtuk, hogy szívbeteg, bár soha nem beszélt
róla. Tudtuk és próbáltuk is kímélni. De valahogy Jóska mintha érezte
volna a végét. Nem fogadott szót. Elsônek pattant, hogy segítsen levenni
a bôgôt a busz tetejérôl. Koncert után hiába küldtük lefeküdni,
ottmaradt a bulikon hajnalokig. Élvezni akart minden pillanatot. Pár
nappal a turné vége után Marosvásárhelyen 25 évesen meghalt. A gitár s a
bôgô nyakán évekig fekete szalag lengett az emlékére.
S hogy mi mindent történt ezidôtájt a külvilágban?
Talán ránkfér itt egy kis emlékeztetô.
A ’68-as váradi kezdetek után a következô év nagy eseménye volt a
holdraszállás, no meg Woodstock. 1970-ben elhallgatott Hendrix és Jennis
Joplin. ’72-ben, a müncheni olimpián a széles nagyvilág megismerkedett a
nemzetközi terrorizmussal. ’73-ban kitört az arab-izraeli háború és a
Watergate botrány. Megjelent a Pink Floyd új lemeze, a Dark Side Of The
Moon, és olyan filmek készültek, mint az Exorcist és Jesus Christ
Superstar. Házunktáján pedig a Pita-Veroiu-Demian József trió megalkotta
az új film-korszakot indító Kômennyegzôt (Nunta de piatra). A határ
túloldalán betiltották Bacsó Péter Tanu címû filmjét és a Koncz
Zsuzsa-Illés Jelbeszéd lemezt.
Az egyetemes mûvészet elvesztette Picassót és béke lett Vietnámban.
Így köszöntött ránk 1975.
