Józsa Erika újságíró, zeneszerző, szövegíró és előadóművész, a hetvenes évek legismertebb erdélyi folkénekese, a rendszerváltás előtti években pedig a Román Televízió magyar nyelvű adásának arca, bemondónője volt. 1986-tól Ausztráliában folytatta újságírói, zenészi hivatását, de továbbra is szoros kapcsolatot ápolt szülőföldjével. Páratlanul gazdag pálya az övé, amelynek ezúttal a kezdeteiről beszélgetett Zilahi Csabával.

Mielőtt hozzálátnánk, hogy megismerjük a zenekaraidat, mesélj arról, hogy milyen zenéket hallottál gyerekkorodban?

A Magyar Rádiót hallgattuk, Nagyváradon nyilván minden antenna Magyarország felé fordult. A Pancsoló kislánytól kezdve a Párizsban szép a nyárig minden dalt ismertem, ami a rádióban elhangzott. Sokat meg is tanultam, a családi összejövetelek örömére, ahol előbb-utóbb elhangzott a felhívás: énekeljek valamit. Várad gazdag zenei választékot kínált. A színházban egymást érték az operettbemutatók, minden hétfőn koncertezett a Filharmónia, és időnként vendégszerepelt ott a Kolozsvári Opera is… Különleges alkalmakkor családon belül is megszólalt a dal. A nagyszüleimnél Hegyközpályiban disznótoron és névnapokon magyar nótákat énekeltek. Gyerekkoromban a közvetlen környezetemben a népzene nem volt fókuszban, ezzel sokkal később találkoztam, akkor viszont elemi erővel hatott rám.

Mi volt az első hangszer, amit a kezedbe fogtál?

Egy tangóharmonika. Valamikor hat-hét éves koromban apám tangóharmonikáján elkezdtem játszani valamit, és kiderült, hogy simán tudok tartani egy dallamot. Ha akkor beírattak volna zongora- vagy hegedűórákra, lehet, hogy konzervatóriumban kötöttem volna ki.

Végül is tizenöt éves koromban saját, matematika-korrepetálással keresett pénzemen vettem egy gitárt.

Elkezdtem rajta gyakorolgatni, de kiderült, hogy kellene egy tanár. Apám ismert egy zenészt, aki vendéglőben muzsikált. Petrikó bácsinak hívták, ő lett az első gitártanárom. Nem messze lakott tőlünk, pár hónapig hozzá jártam órákra. Aztán egyszer csak felvették a Hadsereg Házához fizetéssel, és azt mondta, menjek át én is, mert akkor a sok fúvós hangszer mellett legalább lesz egy gitártanítványa is. Az órákért pedig nem kell fizetnem. A Hadsereg Háza rangos kulturális intézmény volt, itt tartotta próbáit a katonazenekar és a kórus. Petrikó bácsi a kóruson keresztül intézte el nekem a belépést. Ide jártam hát gitárórára, plusz kóruspróbára hetente kétszer, ezért az első szerzeményemet saját gitárkíséretem mellett – nevetni fogsz – egy katonazenekar kíséretével adtam elő az évzáró ünnepségen, 1967 decemberében.

Petrikó bácsinál csak klasszikus gitárt tanultál?

Igen, nem volt ott semmiféle rockozás. A hivatalos tananyag mellett azonban elkezdődött valami új. A tanáromnak nagyon megtetszett, hogy komponálgattam dalokat, és úgy gondolta, érdemes erre egy kis figyelmet fordítani. Segített őket meghangszerelni, mert akkorra megalakítottam az első zenekaromat. 1968 márciusában indult a Phosphor nevű leányzenekar az akkori Alexandru Moghioros, ma Ady Endre nevét viselő iskolámban.

Később kiderült, hogy nemcsak Romániában, de az egész Kárpát-medencében ez volt az első leányzenekar.

Azt mondtuk, hogy beatzenekar vagyunk három gitár és dob felállásban, mint a Beatles. De a dobos tulajdonképpen csak csörgőn játszott, mert nem volt igazi dobfelszerelésünk, és elektromos gitárjaink sem voltak. Nem tudtuk, hogy a műfajt, amit játszunk, később valamikor folknak fogják elnevezni. Saját szerzeményeinket adtuk elő. Ebben az értelemben úttörői voltunk a romániai magyar könnyűzenének.

Milyen hatások értek benneteket, milyen dalok ihlettek arra, ami tulajdonképp nem is beat volt, hanem folk?

A Beatles mellett, többek között Salvatore Adamo, Bob Dylan és Adriano Celentano… Természetes volt számunkra, hogy nemzetközi skálán hallgatunk zenét. Ezért egészen megdöbbentem, amikor Ausztráliában kiderült, hogy a világ zenei terméséből ott kizárólag az angol nyelvű repertoárt ismerik. Számukra az olasz, a francia vagy bármilyen más nyelvű kultúra nem létezik. Nagyváradon mi fogtuk a Luxemburg Rádiót, és az ehhez hasonlókat, amikből mindenféle nyelven ömlött a zene. Később aztán, amikor már tévénk is volt, a Magyar Televízió adásában a határmenti Nagyváradon láthattuk a San Remó-i fesztivált. Az olasz, a francia és a német könnyűzene, meg persze a Beatles meg a Rolling Stones nagy hatással volt mindenkire. Ránk inkább a Beatles hatott, a Metropolra szerintem inkább a Stones. Magyarországon akkor beindult a táncdalfesztivál-sorozat, és akkor megismertük ennek az áramlatnak a magyar megfelelőjét is.

A határ innenső oldalán a zenekarok villámgyorsan átvették a slágereket. Külön technikája volt annak, hogy egyszeri elhangzásra kiírjuk a szöveget, az akkordokat. Versengtek a zenekarok, hogy ki tudja elsőnek előadni a legújabb slágert. Mindez befolyással volt arra, amit játszottunk. Volt olyan, hogy turnéztunk a leányegyüttessel, és az előző este elhangzott új dalt másnap már énekeltünk. Adás közben kiírtuk a szöveget, méghozzá úgy, hogy beosztottuk, ki melyik sorára koncentrál. A dallamot, az akkordokat pedig hallás után… Nyilván, amikor turnéztunk, a közönségnek kellett olyasmit is játszani, amit ismernek, és a saját dalainkat váltogattuk ezekkel a slágerekkel.

Nagy dolog, hogy turnét említesz, hiszen annak idején, ha egy középiskolában megalakult egy zenekar, akkor az fellépett a díszteremben, legfeljebb átment a szomszéd iskolába. Hogy folytak le ezek a turnék?

Arra már nem emlékszem, hogy ki szervezte őket. Elmentünk például Váradról Feketeerdőre. Ott a kultúrházban tartottunk koncertet a Glóbusszal ‒ amely ugyancsak a mi iskolánknak volt a Metropol előtti zenekara ‒, és hazainduláskor ott felejtettek bennünket. Csak másnap jött értünk a busz, ott aludtunk a színpadon. Aztán meg megnyertünk egy csomó, iskolák közötti, városok közötti, megyék közötti versenyt. Miután megnyertük a megyei fázisokat, eljutottunk egy országos szintű versenyre Aradra, amit aztán összekötöttek más előadásokkal. Szóval turnézgattunk egy kicsit, nem sokat és nem túl messze, de azért voltak kiruccanásaink.

Ekkor még középiskolások voltatok?

Igen, tizenegy-tizenkettedikesek. A tizenegyedik utáni vakációban volt az első tévészereplésünk, méghozzá élő adásban! Egy városok közötti vetélkedő fináléjában egy-egy zenekart, énekest mutattak be. Várad képviseletében mi voltunk azok. 1969 augusztusában történt, és az Inima (A szív) című szerzeményemet adtuk elő, persze románul.

Mi történt veled az érettségi után?

Bukarestbe mentem felvételizni, Elvira Kolozsvárra került, a másik két lány pedig Váradon maradt. Úgyhogy szétszakadt a társaság, de aztán pár év múlva Elvirával találkoztunk Bukarestben, végül is közösen vettünk meg egy lakást, amiben hét évig laktunk együtt. De akkor már nem zenéltünk együtt. Addigra én Horváth Karcsival megalakítottam a Concorde duót, ami számomra egy újabb kezdet volt.

Ez már a következő fejezet a zenei karrieredben. Hogyan ismerkedtetek meg Karcsival, hogyan kerültetek egy hullámhosszra?

Őt már korábbról ismertem, mert udvarolt az egyik lánynak a zenekarból. Nyilván szimpatizáltunk egymással, de csak az érettségi után találtuk ki, hogy mi lenne, ha ketten alakítanánk együttest. Nekem nagyon tetszett, ahogy a csellón játszott, bár a csellónak semmi köze nem volt a beatzenéhez. Hogy lehet ezt vajon összehozni a gitárral meg a szájharmonikával, amikkel én foglalkoztam? Gondoltuk, megpróbáljuk, lássuk mi lesz belőle. Eljátszottam egy szerzeményemet, Karcsi meg elkezdte kísérni. Kiderült, hogy egészen jól szól!

Mondtam, hogy ez nem rossz, de a ritmikusabb számokhoz basszus kellene, pengetve, nem vonóval. Ha basszus, akkor legyen nagybőgő! Kölcsönkaptunk egy nagybőgőt, és Karcsi elkezdett rajta játszani. Egészen sajátos stílust alakított ki, később a bőgősök csak nézték, hogy milyen fura. Persze csellósan játszott a nagybőgőn, mert magától tanulta, és hát úgy kezelte a hangszert, mint egy túlméretezett csellót, nem úgy, mint akit kezdettől fogva bőgőzni tanítottak.

Úgyhogy gitár, szájharmonika, cselló és nagybőgő, ez volt számunkra az alap. Hát, ilyent sem látott addig senki, szóval nem is tudom, honnan szedtük össze ezt a kombinációt.

Nem volt ez tudatos, nem akartunk valami újat kitalálni. Egyszerűen ez volt kéznél. Ami a repertoárt illeti, az én dalaim mellett az új irányzattal gazdagodott. Karcsi ugyanis ‒ aki zenész családban nőtt fel, nagyon nagy népdalkedvelő volt ‒ mondta, hogy tanuljunk meg népies dalokat. Elkezdtük tehát énekelni a Hej pávát meg a Szól a kakas márt beates interpretálásban. Aztán azon kaptuk magunkat, hogy ezek a népies elemek a többi újabb szerzeményeinkbe is átlopakodtak. Kezdett bevonulni a beat és a klasszikus zene keverékébe a népzene. Ez volt a harmadik eleme a képletnek, így alakult ki a stílusunk.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Szerző: Zilahi Csaba

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.