Díjazták az Éjjeli őrjáratot - Sokszoros elismerés magyar alkotóknak

2022. október 4., kedd, Közélet

A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete (SZMÚE) hétvégi eseménysorozatát kihasználva köszöntöttük Demián Józsefet és Demián-Józsa Erikát, akik a múlt hétvégén a Román Filmszövetség (UCIN) rangos elismerésében részesültek Éjjeli őrjárat című filmjükért. A nyáron Sepsiszentgyörgyön is bemutatott alkotást hét kategóriában jelölték – forgatókönyv, női főszereplő, zene, jelmez, díszlet, hang és vágás –, ebből négyet meg is nyert. Egyesületünk tagjain kívül a női főszerepet játszó Ilinca Hărnuț és a jelmezeket készítő Oana Păunescu kapott elismerést.

A legjobb forgatókönyvért díjazott Demián József úgy nyilatkozott, örvend az elismerésnek, de sajnálja, hogy a díj nem jár a legfontosabbal, amit egy filmalkotó kaphat: a filmre való figyelem felkeltésével. Jó lenne, ha az elismerésben részesült mozgóképeket mozik műsorára tűznék, hadd láthassa mindenki, itthon is készülnek jó felvételek, itthon is élnek olyan szakemberek, akik csapatként, közös erővel értéket tudnak létrehozni.

Demián-Józsa Erika már a jelölésnek is örvendett, a díjazásban nem is reménykedett, mert úgy vélte, a mindenféle technikai vívmányt ismerő és használó fiatalok behozhatatlan előnnyel rendelkeznek vele szemben. „Nagyon kellemesen meglepett, hogy az Éjjeli őrjárat ennyi díjat kapott. Jóska minden bizonnyal nem a legtrendibb személyiség a filmes pályán – nem fiatal, nem nő, és még sorolhatnák a kategóriákat és skatulyákat, ami manapság számít –, nem is élünk itthon, hogy népszerűsíteni tudjuk, lobbizzunk filmünk érdekében, hanem Ausztrá­liában. És mégis négy díjat kapott a film! Én tényleg sokat dolgoztam a zenén, minden egyes hangjára igyekeztem odafigyelni, de úgy véltem, az elektronikus zenével, a fiatal alkotókkal nem tudom felvenni a versenyt. Szóval nagyon jólesett, hogy életemben először felmehettem a színpadra egy ilyen rangos díjat átvenni” – mondotta a film zenéjét szerző Demián-Józsa Erika.

Az éjjeli őrjáratot november elején, más romániai film társaságában, Münchenben is vetítik.

Kapcsolódó cikk

A SZMÚE filmpályázata Minél több embernek megmutatni

Demian József  a zsűri elnöke

Az UCIN (Romániai Filmművészek Szövetsége) 2022  évi gálájáan, melyet a bukaresti Nemzeti Operaházban rendeztek meg szeptember 26-án, az ÉJJELI ŐRJÁRAT című filmet 4 díjjal jutalmazták.

Demian József a legjobb forgatókönyv, Józsa Erika a legjobb eredeti filmzene díját nyerte el. A film a legjobb női főszerep díját is elnyerte Ilinca Harnut alakításáért,  Oana Paunescu pedig a legjobb kosztümökért.

A hivatalos román közlemény az alábbiakban:

Premiile UCIN 2022:

Marele Premiu şi Trofeul Uniunii Cineaştilor – „Babardeală cu bucluc sau porno balamuc”, regia Radu Jude

Premiul Special al Juriului – „Câmp de maci”, regia Eugen Jebeleanu

Premiul pentru regie „Lucian Pintilie” – Teodora Ana Mihai, pentru regia filmului “La Civil”

Premiul pentru scenariu – Iosif Demian, pentru scenariul filmului „Rondul de Noapte”

Premiul pentru interpretare feminină în rol principal – Ilinca Hărnuţ, pentru rolurile din „Rondul de noapte” (Margareta) şi „Prin oraş circulă scurte poveşti de dragoste” (Taximetrista)

Premiul pentru interpretare masculină în rol principal – Conrad Mericoffer pentru rolul Cristi din filmul „Câmp de maci”

Premiul pentru interpretare feminină rol secundar – ex aequo: Rodica Mandache pentru rolul Floarea Plătici din filmul „Luca” şi Andreea Grămoşteanu pentru rolul Dora din filmul „Complet necunoscuţi”

Premiul pentru interpretare masculină rol secundar – Alexandru Potocean pentru rolul Mircea din filmul „Câmp de maci”

Premiul pentru imagine – Marius Panduru pentru filmele „Babardeală cu bucluc sau porno balamuc”, „La Civil”, „Câmp de maci”

Premiul pentru costume – Oana Păunescu pentru filmele „Scara” şi „Rondul de noapte”

Premiul pentru decor – Sorin Dima pentru filmul “Scara”;

Premiul pentru montaj – Cătălin Cristuţiu pentru filmul „Babardeală cu bucluc sau porno balamuc”

Premiul pentru coloana sonoră – Alexandru Dragomir pentru filmul „Câmp de maci”

Premiul pentru muzică originală „Adrian Enescu” – Erika Jozsa Demian pentru filmul „Rondul de noapte”

Premiul pentru Film Documentar – „România sălbatică”, realizatori Dan Dinu şi Cosmin Dumitrache;

Premiul pentru scurtmetraj de ficţiune – Carina Daşoveanu pentru filmul „Prin oraş circulă scurte poveşti de dragoste”

Premiul pentru film de animaţie – „Insula”, regia Anca Damian;

Premiul pentru film de televiziune – „A şti sau a nu şti”, regia Aron Xantus;

Premiul Opera Prima „Alexandru Tatos” – „Otto Barbarul”, regia Ruxandra Ghiţescu;

Premiul Speranţe cinematografice – Marc Titieni pentru rolul din filmul „Otto Barbarul”.

Gazdele celei de-a 50-a Gale a Premiilor UCIN au fost actorii Alexandra Velniciuc şi Ştefan Velniciuc.

BUCUREŞTI | Scris de Aura Marinescu | 27 sep 2022

NEWS.RO

Történeteket mesélt, képeket teremtett – beszélgetés Demián József filmrendezővel és operatőrrel

Ausztráliában is erdélyi alkotó maradt

2022. augusztus 9., kedd, Életutak

Demián József rendezővel és operatőrrel nemrég Sepsiszentgyörgyön az Éjjeli őrjárat című filmje bemutatója alkalmával találkoztunk. És ha már megadatott, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek román filmgyártásának egyik meghatározó alakjával hosszabban beszélgethettünk, igyekeztünk feleleveníteni mindazt, amit a nyolc évtizedes élet és bő fél évszázados rendkívüli pályafutás legfontosabb állomásainak lehet nevezni. Felidéztük fiatalságának nagyváradi éveit, a bukaresti Színház és Filmművészeti Főiskolán szerzett élményeket, szóltunk a múlt rendszer filmkészítési nehézségeiről – a filmet ideológiai szempontból figyelő elvtársakról, az újravágások elrendeléséről, az általuk szükségesnek mondott kiegészítő jelenetek forgatását sürgető rendelkezésekről –és az ilyen körülmények közt is elért szakmai és közönségsikerről.

Demián József Sepsiszentgyörgyön – nyolcvanévesen sem tette le a lantot. Fotó: Albert Levente

És természetesen szóba került az országból való távozás, az ausztráliai megtelepedésben és az újrakezdésben rejlő buktatók, illetve választ kaptunk arra is, miként lehet azokon átlépni – mert az élet sok mindenre megtanít. Beszélgetésünk arról is szólt, hogy a teremtő ember bármilyen idős is legyen, mindig teremtő ember marad: nyolcvanesztendősen is készíthet jelentős filmet, nyolcvan felett is gondolhatja komolyan, hogy a legutóbbi munkája nem az utolsó alkotása. Demián József nem csak forgatókönyvvel és kamerával felvértezve tud jól mesélni.

Filmalkotó születik

– A hatvanas évek Nagyváradján élő fiatal Demián József milyen élmény hatására döntött úgy, hogy filmrendező lesz?
– Nagyon fiatal korom óta érdekelt a film. Gyerekkorom Nagyváradján öt mozi működött a városban, én pedig minden filmet megnéztem, amit csak lehetett, volt úgy is, hogy rövid idő alatt többször ugyanarra váltottam jegyet. Minden élményt fontosnak éreztem, ezért egy kis füzetben vezettem, mit láttam, ki volt a rendezőés kik a főszereplők. Legnagyobb ifjúkori filmes emlékem egy hideg októberi délutánon történt. Valahol a városközpontban, talán Várad a törökök után megmaradt legrégebbi épületének pincéjében berendezett moziban egy japán filmet, a Kopár szigetet hirdették. Megkérdeztem, miről szól, mire a kasszás néni azt mondta, nem tudják, mert nem látták, mert még senki nem jött be. Erre azt mondtam, hát itt vagyok én! Hát, de nem lehet csak úgy – jött a válasz –, mert legalább hat jegyet el kell adniuk. És megvettem hat jegyet… Bementem a kis pincehelyiségben berendezett terembe, mindjárt hozták a teát, mert hideg volt, a kályhában tüzet raktak, aztán a vetítést végző is odajött, gratulált, és megköszönte, hogy lehetőséget teremtettem számára is a filmnézésre, leült mellém, és végignéztük Sindó Kaneto filmjét. Nem akartam elhinni, amit látok, mert a szemeim előtt, úgy éreztem, valami csoda történik: hogy ilyesmit valaki nemcsak megpróbál, hanem meg is tud valósítani. Abban a korszakban, amikor már a színes film mindent meghódított, és nőtt a szélesvásznú filmek száma, ott volt ez remek, minimális eszközökkel megvalósított dráma! Ez a film olyannyira megmaradt bennem, hogy sok éven át próbáltam Sindó Kanetóval találkozni, csak azért, hogy megköszönjem ezt a filmet, és elmondjam, milyen módon hatott rám. Sajnos, nem sikerült találkoznom vele, pedig szülővárosába, Hirosimába is eljutottam.

– A mozi iránt lelkesedő fiatal útja mennyire volt egyenes a bukaresti főiskolára? Milyen volt az akkoriban?
– A nagyváradi posta távírdáján dolgoztam mint szerelő, amikor egy hirtelen fordulat történt az életemben – hosszú lenne elmondani, nem térek ki rá részletesen –, valaki azt mondta, menjek felvételizni Bukarestbe, próbáljam meg. Felmentem, vizsgáztam, és felvettek az évfolyam nyolc diákja közé. Sokat számított, hogy Nagyváradon volt egy Népi Művészeti Iskola – volt grafika, festészet, szobrászat –, én ott megtanultam, hogyan elemeznek művészi alkotásokat, így a vizsgabizottság előtt jól tudtam érvelni és értelmezni. A tanáraimat kedveltem, sokat lehetett tanulni tőlük, és én igyekeztem is, általában évfolyamelső vagy -második voltam. A legfontosabb tanárom George Cornea volt, aki kedvelt engem, és vitt mindenfelé dolgozni magával. Még be sem fejeztem az iskolát, amikor már jelentős filmek készítésében vehettem részt, sőt, egy kisebb szerepem is volt. Mindez azért volt fontos, mert komoly önbizalmat adott, egyre inkább hihettem azt, hogy tényleg filmes lesz belőlem.
Az új nemzedék tagjaként

– Az akkoriban végző és dolgozó fiatal filmes alkotókat a román filmművészetet megújító nemzedéknek mondják. Közös alkotásuk, Az ár, mint egy fekete bivaly (Apa ca un bivol negru), melynek operatőre voltál, meglehetős vihart kavart, egy ideig nem is lehetett forgalmazni. Megkérlek, mesélj ezekről az évekről.
– Akkoriban, 1970-ben Romániában óriási árvizek voltak, de erről nem volt szabad beszélni, nem volt szabad a sajtónak írnia a helyzetről, mert úgy tűnhetett volna, hogy a kommunista állam nem csinált valamit jól, sőt, hogy az árvíz maga az ellenzék hangja. Mi mégis úgy gondoltuk, az eseményeket meg kell örökítenünk, le kell filmeznünk, mert itt igazi dráma zajlik: az elárasztott falvakban emberek vesztek oda, életek mentek tönkre, életek munkája tűnt el pillanatok alatt. Hogy ezt minél jobban szemléltetni tudjuk, a képre összpontosítottunk, s úgy vélem, sikerült is megragadnunk, szemléltetnünk a történtek lényegét. A film tényleg nagy sikerrel szerepelt, nem csak Romániában, hanem utólag világszerte is. Sokat beszéltek róla, az írott sajtó is méltatta, úgyhogy mondhatjuk, jó kezdés volt ez számunkra.

– Operatőre voltál a Kőlakodalom (Nunta de piatră) című filmnek, amiért Ciudad de Panamában 1974-ben díjaztak. Miként kezdtél el dolgozni Mircea Veroiuval és Dan Pițával?
– Őket kell megkérdezni, miként kerültek oda, hogy velem dolgozhassanak. Mert éppen ellenkezőleg: én már elég ismert voltam, ezért ők akarták, hogy én dolgozzam velük. Látták a filmjeimet, és azt akarták, hogy a filmjüket vizuálisan én építsem fel. Mondhatnám azt is, a két különböző típusú rendező és a négy rövidfilm között – mert annak indult, aztán lett két hosszabb – én voltam a híd, és ezt értékelték is. Amúgy a Kőlakodalom azért is különleges, mert a New York-i Modern Művészetek Múzeuma – első román alkotásként – megvette a filmet.

– Első rendezésed 1977-ben – közösen Andrei Bla­ierrel – a Végveszély (Urgia) volt. A statisztikák szerint 1,3 millióan nézték meg a filmet. Mi volt a siker titka?
– Valami régi adat az, mert tudtom szerint már másfél millió felett jár a nézők száma, a megtekintők jelentős száma pedig nyugati, angliai, franciaországi és németországi. Talán azért volt sikeres, mert a sokak életét befolyásoló háborút idéztük meg egy bukovinai falu hangulatán keresztül, sokan viszont a megható jelenetei miatt szeretik, tartják emlékezetesnek és nézik meg néha-néha újra. Amúgy hivatalosan tényleg két rendező jegyzi a filmet, de elsősorban én készítettem. Ezért is van a nevem – bár D betűvel kezdődik – a Blaier neve előtt feltüntetve.

– A Szivárványbuborékok (Baloane de curcubeu) című filmedet csak elkészülte után harmincöt évvel sikerült bemutatni. Lehet tudni, mi volt a betiltás oka?
– Persze hogy lehet tudni. Megvan az összes papír, amiben le van írva, melyek azok a kifogások, amelyeket a hivatalos ideológiai bizottság megfogalmazott. Amikor ez a bizottság a filmet megnézte, más nem lehetett velük, ezért nem tudom, egymás közt miről és hogyan tárgyaltak, de amikor vége volt a vetítésnek, egy listát kaptam tőlük. Sőt, azoktól is kaptam egy listát, akik magát a listát hozták, mert még ők is hozzáírtak, annyira féltek. Ezeken a listákon az volt megírva, mi az, ami zavarta őket. Ez a filmem nagyon zavarhatta, mert tizennyolcszor kérték, vágjam újra. És minden alkalommal másképp és másképp! Mondták: ezt is kiveszed, meg azt is, és a végén már nem maradt volna semmi, ha nem csempészek vissza néhány olyan dolgot, amit reméltem, elfelejtettek. Ez a háború, a maga számtalan apró harcával, két évig ment. A tizenharmadik vetítésnél a filmet leállították, a csapat feloszlott. Csakhogy a költségvetést valamilyen módon igazolni kellett, ezért kicsit később visszahívtak, hogy mégis lesz belőle valami. Volt több ötlet, többek között az, hogy „fedőlapokat” készítünk az elejére és a végére, ami azt igazolja, hogy az egész történet nem a jelenben, hanem sokkal a Ceaușescu-korszak előtt játszódik. És hát most egész más az egész: mások az emberek, új az autóbusz, szép az iskola… Amikor elkészült ez a változat, megveregették a vállamat, hogy látom-e, így is lehet, ugye, mennyivel jobb ez így? Mondtam, hogy ezt meg fogjátok bánni. Hogyhogy, miért? – kérdeztek vissza. Azért – mondtam –, mert a két fedőlap közötti képeken, az irodában játszódó jelenetekben a falon Ceaușescu képe van. Jó nagy káromkodással távoztak, majd másnap letiltották a filmet. Ezért kellett annyit várni a bemutatójára.

– Az Egy lány könnye (O lacrimă de fată) Cannes-ban szerepelt, a Kölyök (Piciu) Avelinóban az Olasz Neorealista Filmfesztivál nagydíját hozta el. Sikeres voltál, mégis elhagytad az országot… Miért hoztad meg ezt a döntést?
– Mert a viszonyom az országgal ellehetetlenült: minden filmem le volt állítva. Minden filmemnek volt egy szűk körben tartott bemutatója, majd aztán eltűntek. És megsúgta valaki, hogy tulajdonképpen „fent” már megbeszélték, döntés született, és én ebben az országban többet filmet nem készíthetek. Mit lehet erre mondani? Erika (Józsa Erika, a bukaresti televízió magyar adásának szerkesztője és bemondója, Demián József felesége – szerk. megj.) munkahelye megszűnt, a magyar adástól a rádióhoz került, de folyton be-beszóltak neki, hogy jobb lenne, ha több Ceaușescu-idézetet használna a műsoraiban. Én egészen eddig a pillanatig nem akartam elmenni. Mindig azt mondtam, hogy én megtaláltam a helyem, vagyis amíg megengedik, hogy filmet készítsek, nem megyek. Mert nincs miért, hiszen azt csinálhatom, amit szeretek: alkothatok. Szegénység ugyan volt, de nem gondoltam sosem azt, hogy a világon máshol nincs szegénység. Aztán mégis indulnunk kellett. Egy hosszú – és helyenként furcsa – történet végén kijutottunk Ausztriába. Egy évet töltöttünk a lágerben, ahol döntenünk kellett, hova tovább. Amerikát nem akartuk, Kanada nem fogadott, és így Ausztrália lett a végállomás.
Ausztrália, az új haza

– Hogy lehet boldogulni Ausztráliában idegenként és nyelvtudás nélkül?
– Hát… az elején sűrűn mutogattunk, igyekeztük megtanulni a nyelvet, és kerestük azt az állást, amelyből megélhetünk és felnevelhetjük hároméves fiunkat. Erikával együtt vagy négyszáz levelet írtunk különböző cégeknek, hogy itt vagyok, ez a múltam, ilyen és ilyen sikereket értem el és munkát keresek. Senki nem válaszolt. Bár volt fedél a fejünk felett, és volt, mit ennünk, de nagyon szerettem volna dolgozni. Azt jó előre megmondták, arról ne nagyon álmodjam, hogy valaha is filmet készíthetek. Ezt hajlandó is voltam elfogadni, mert azt mondtuk, nem azért megyünk Ausztráliába, hogy azt folytassuk, amit itthon elkezdtünk, hanem hogy kezdjük teljesen újból. Egy szép nap Erika azt mondta, ne az újság utolsó lapjait nézzük, ahol a munkahelyeket ajánlják, hanem az első kettő-hármat, ahol a múzeumi igazgatót és cégvezetőt keresik. Csodák csodájára ott hamarosan megtaláltuk az Australian Film, Television and Radio School, azaz az ausztrál film­főiskola hirdetését, melyben az operatőri szakra tanszékvezetőt kerestek. Angolul nem beszéltem, de elküldtem az elért legjelentősebb eredményeim listáját, nemsokára pedig jött is egy telefonhívás, hogy menjek ki a repülőtérre, vegyem át a jegyet, és menjek Melbourne-ből, ahol éltünk, Sydney-be, s jelentkezzem a versenyvizsgára, ami egy interjú lesz. A vizsgáztatóbizottsággal németül és franciául próbáltam megértetni magam, és szerencsémre nem voltak elutasítóak, mert páran maguk is hasonló háttérrel rendelkeztek. Volt köztük spanyol és dél-afrikai, és a többiek sem voltak a betokosodott ausztrálok. Két és fél órát beszélgettünk olyasmiről, hogy ismerem-e az orosz vagy szovjet irodalmat. Igen – mondtam –, és soroltam a könyveket és a filmeket is. Hát a dél-amerikaiakat? Soroltam azokat is, az olaszokat és az angolokat is! Te honnan tudsz mennyit? Olvastad és láttad? Romániában? Nagyon meglepte őket, hogy Bukarestben mi mindent tanultunk. És igaz is, tényleg nagyon komoly iskola volt akkor. Mi nem csak akkor tanultunk, amikor az órák voltak, hanem egyfolytában. Ha tehettük, éjjelt-nappalt a vetítőben töltöttünk, és filmet film után vetítettünk. Tehát tulajdonképpen magunkba szívtuk mindazt, amit láttunk, és hát fiatalon nagyon könnyen átvettünk minden jót és érdekeset, és ez nagyon sokat számított… Nem én kaptam az állást, hanem egy amerikai. Azt mondták, ha beszélném a nyelvet, biztos engem választanak, de így nem tehették. Nahát, ez van – mondtam, és hazamentem. Rövid időre rá visszahívtak, mert aki megkapta, az mégsem vállalta a feladatot. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy – utólag kiderült, 104 jelentkező közül – mégiscsak engem választottak! Hét és fél évig dolgoztam ott, és úgy érzem, nagyon sok mindent megváltoztattam, sok mindent, sok újat hoztam be az ausztrál filmművészeti képzésbe.

– Diákjaid közül kik váltak elismertebbé, híresebbé?
– Dion Beebe az Egy gésa emlékirataiért Oscar-díjat, Warwick Thornton pedig Camera d’Ort kapott a Sámson és Deliláért, de rajtuk kívül még akadnak olyanok, akik Velencében kaptak elismerést vagy Amerikában lettek sikeres operatőrök.

– Nevedhez fűződik a 2000-ben Sydney-ben rendezett nyári olimpiai játékok hivatalos filmjének főopera­tőri munkája is. Hogyan és mennyit dolgoztatok rajta?
– Hatalmas feladat volt. Az olimpia előtt négy évig követtem minden sport­eseményt, a stadionok felépülését. Követtem az olimpiai láng útját, Erikával együtt, aki szintén benne volt a munkában. Az olimpiai játékok alatt tizenhat csapattal forgattunk. A megbízatást Amerikából, a sport-dokumentumfilmek legnagyobb rendezőjétől, Bud Greenspantől kaptam, akinek a nevéhez fűződik 1948-tól valamennyi olimpia hivatalos filmje.

– Ausztrál játékfilmek készítésében tudtál részt venni?
– Vettem részt ausztrál film készítésében, lett volna többször is lehetőségem, de nem éltem az alkalommal, mert nagyon zavart, mennyire az amerikai hatás alatt állnak, amit én egyáltalán nem kedveltem. Kiderült, hogy nem csak én érzek így. A világhírű  operatőr, Robby Müller mesélte, hogy amikor ő egy amerikai filmen dolgozott, a főszereplővel nem beszélhetett: ha valamit közölni szeretett volna, a megfelelő személynek kellett szólnia, aki beszélhetett a sztárral, és az továbbadta, amit mondott. Így miként tud párbeszédet folytatni két alkotó ember? Én inkább a saját filmjeinkre koncentráltam, ahol teljes alkotói szabadsággal rendelkeztem, Erikával több mint száz dokumentumfilmet készítettünk az évek során.
Mi történik éjjel a város utcáin?

– Ennyi idegenben töltött év után hogyhogy ismét itthon forgattál filmet?
– Távol éltem Romániától, de próbáltam folyamatosan tartani a kapcsolatot a magyar és a román filmes szakmával is, sőt, számos mesterkurzust tartottam az egyetemisták számára. Ezért az, hogy a mostani román új hullám atyja, Cristi Puiu és felesége, Anca Puiu felhívott, nem lepett meg annyira, az viszont igen, hogy azt kérdezték, készítenék-e a produkciós cégükkel filmet. Természetesen, azon nyomban igent mondtam – miért mondtam volna mást? –, ám amikor azt mondták, arról készíthetek filmet, amiről akarok, nagyon nehéz feladat elé állítottak. Erikával tanakodtunk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy mindegyik kész forgatókönyvemnek megvolt és el is múlt a maga ideje. Újat kell írni, mait. Volt egy ötletem azok között, amiket gyakran az egyetemistáimnak adtam a filmjeikhez, és amit mégsem adtam oda, hanem félretettem magamnak. Ebből lett az Éjjeli őrjárat. Az alapgondolat így szól: eljön egy idő, amikor minden véget ér. Telefon, kocsikulcs, iratok nélkül indulsz tovább. Még a ruha, amelyet viselsz, az sem a tiéd, és rejtély, hogy mindez hová vezet. A film azokról szól, akikkel ez már megtörtént. A forgatókönyv­írás nálam nem papíron, hanem a fejemben történik. Csak akkor írom le, amikor teljesen készen van. Ráadásul Erikától előre kértem a zenét, mert én zenével azonosítom a hangulatokat, ihletet merítek belőle. Hosszas próbálgatás után meg is találta azt a hangulatot, amit kerestem, így a zene hamarabb megvolt, mint az írás. A neheze azonban még ezután következett. Nyolcszor tettük meg a borzasztó fárasztó utat Ausztráliából, hogy meg-meglendítsük az akadozó produkciót. Sikerült bevonnunk magyar koproducerként Kántor Lászlót. Végre 2019-ben megtörtént a forgatás. Az utómunkálatok Budapesten zajlottak, amikor beütött a világjárvány. A munkát Sydney-ből interneten irányítottuk tovább. 2021-ben elkészült a film, Budapesten be is mutatták, de a járvány miatt mostanáig húzódott a romániai bemutató. A sajtóban túlnyomórészt jókat írtak. Összességében elégedett vagyok az Éjjeli őrjárattal, és annak nagyon tudok örülni, hogy a színészek is úgy nyilatkoztak, megérte, hogy áldozatot hoztak annak érdekében, hogy részt vehessenek a filmben.

– Nyolcvanévesen is energikusnak, tettre késznek látszol, szóval nem túlzás megkérdezni: mi lesz a következő munkád, mert, ugye, lesz?
– Én egyelőre nem tettem le a lantot, és úgy érzem, nem is leszek soha a szó szoros értelmében vett nyugdíjas, megvalósításra érdemes ötletem több is lenne – folyamatosan forog valami a fejemben –, de a következő film elkészítése már nem csak tőlem függ, hanem családomtól is, és attól is, hogy találunk-e olyan forrást és olyan lelkes csapatot, amiből és akikkel úgy dolgozhatom, mint szeretném.

https://www.3szek.ro/load/cikk/151067/ausztralia-az-otthona-erdely-a-hazaja

Ausztrália az otthona, Erdély a hazája

2022. július 8., péntek, Életutak

Józsa Erika neve manapság azoknak cseng ismerősen, akik a 70-es, 80-as években a bukaresti televízió magyar adását követték. Első sikereit énekesként és dalszerzőként érte el – a Siculus Fesztivál nagydíját Horváth Károllyal fellépve szerezte meg –, aztán 1971–1985 között bemondóként és riporterként dolgozott. Amikor a magyar adás megszűnt, és férjével, Demián József filmrendezővel bizalmasan közölték, többet ne számítson arra, hogy valaha is rendezni fog, elhagyták az országot. Magyarországra kaptak útlevelet, de némi szerencsével az osztrák határon 1985 karácsonyán „átbeszélték” magukat. Előbb úgy gondolták, Amerikába vagy Kanadába mennek tovább, aztán végül a világ másik oldalán, Ausztráliában kötöttek ki és építettek új életet. Dolgozott a helyi magyar sajtóban, az ausztráliai magyarság mindennapjairól tudósította az MTV-t és a Duna Televíziót, könyvet írt a talán valaha legsikeresebb erdélyi együttesről, a Metropolról, nem mellékesen főiskolán tanított és filmzenét írt. Nemrég éppen ezért tartózkodott Sepsiszentgyörgyön: Demián József legutóbbi alkotását, az Éjjeli őrjárat című filmjét mutatták be a Művész moziban, a kiváló zenét pedig ő jegyezte. Munkásságát a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el.

Józsa Erika a magyar adás bemondójaként

– Az Ady Endre Elméleti Líceum honlapjának címzett írásodban nagy szeretettel emlékeztél az ott eltöltött időszakra: kedvenc költődre, „Horváth Imre bácsira”, a strandra, a korcsolyapályára, a színházi előadásokra, a filharmónia hétfői koncertjeire, a képzőművészeti kiállításokra, majd úgy fogalmazol, „pezsgett az élet az én Váradomon, ami akkor még hasonlított Ady Váradjához”. Visszatekintve bő fél évszázadot: mennyire szabták meg ezek az évek jövődet?
– Váradnak rendkívüli szerepe volt az életemben: azt a hangulatot és azt a kulturális miliőt máshol biztosan nem kaptam volna meg. A határ közelsége, a nyugati világ hatásai jelentősen befolyásolták gondolkodásunkat és létünket. Váradnak ez a kettőssége mindig megvolt, hogy fizikailag egyik országhoz tartozott, de lelkileg egy másikhoz.

– Az iskolában 1968-ban alakult Phosphor leányzenekar tagja voltál, majd a híres képzőművész, Fux Pál műtermében Horváth Károllyal közösen léptél fel először az iskola falain kívül. Az igencsak fiatal Józsa Erika a hatvanas évek végén mennyire bízhatott abban, hogy énekesként karriert futhat be?
– Eszem ágában nem járt, hogy én énekes legyek; teljesen véletlen alakult ez ki. A kiemeltnek számító Ady-reálosztályban tanultam, műszaki pályára, esetleg orvosnak szántak minket, s öntötték belénk a matematikát, a fizikát és a kémiát. Tehát érdekes módon magam fedeztem fel, hogy mennyire érdekel a zene meg az irodalom, és ezeket párhuzamosan a reáliskolával magam kerestem és találtam meg. Aztán pedig rájöttem, hogy nagyon szeretek zenélni, hát akkor miért ne tanuljak meg egy hangszeren játszani? Tizenöt éves koromban vettem egy gitárt, és elkezdtem pengetni. Beiratkoztam a Népi Művészeti Iskolába, ahol iskola után délutánonként zenét tanultam. Időközben a tanáraim sajnálkoztak, hogy milyen kár, hogy én műszaki pályára készülök, és nem valamilyen humán vagy zenei szakra indulok. Tehát teljes ellentmondásban volt a kettő, de végül is jól alakult, mert ha nem én választottam a szakmát, a szakma választott engem.

– Teljes volt a siker a Székely­udvarhelyen szervezett Siculus Fesztiválon: 1971-ben tiéd – és Horváth Károlyé – a beat nagydíj! Mit jelentett ez akkoriban?
– Hú, hát ez akkor olyan volt, mintha a Grammy-díjat nyertük volna meg! Hihetetlenül sokat jelentett, pedig a díj nem volt több, mint két miniatűr kopjafa közé betett plakett. De akkor az leírhatatlan jelentőségű volt számunkra. Az ország különböző városaiban rengeteg együttes létezett, kiváló énekesek akadtak, de nem tudtunk egymásról. Összetalálkoztunk ebben a kisvárosban valamennyien, és ámulva néztük egymás műsorait, szerepléseit, és kialakult valami. Kialakult a romániai magyar könnyűzene, ott helyben. A díjakat pedig rendkívül nagyra becsülték. Beléptünk a Siculus Klubba, ahol bulik voltak minden este, és minden este megtapsoltak bennünket és mi is a többieket.

– Ebben az évben kerültél a magyar adáshoz – elég nagy váltás az aeronautika-szakos egyetemista számára! Hogyan is történt ez a fordulat? Szüleid mit szóltak hozzá?
– Hát, arra nem is emlékszem, hogy mit szóltak hozzá, eléggé önálló voltam. Édesanyám azt szerette volna, ha követem a pályáján, de engem egyáltalán nem vonzott, hogy óvónő legyek. Örvendtem, amikor Bodor Pál meghívott, menjek a tévéhez próbafelvételre. A Siculust követve látott a monitoron, és szólt a kollégáknak: ezt a lányt hozzátok fel bemondónőnek! Amikor próbáltunk volna, mindig elvették a stúdióidőt, ezért egyszer úgy döntött, lesz, ami lesz, élő adásban próbál ki. És érdekes módon nemhogy nem izgultam, hanem ahogy kigyulladt a lámpa a kamerán, valami csoda történt, és egyik pillanatról a másikra otthon éreztem magam. Egy másodperc alatt meghódított a televízió! Valahogy láttam a lencse túloldalán a nézőket. Megfeledkeztem a szorosan körülvevő technikáról, és úgy éreztem, valamiféle kapcsolat jött létre köztem és a nézők között. Szeretném azt hinni, ezt ők is érezték. Tényleg egyből otthon voltam a stúdióban, és ez a tizennégy év volt az életem legszebb időszaka, 1971 és 1985 között, amikor élőben a tévéképernyőn keresztül köszönthettem a nézőket.

– Nemcsak bemondója, azaz az adás arca voltál, hanem szerkesztő-riportere is. Kérlek, mesélj a munkádról.
– Nagyon szerettem a vidéket járni, ami nem volt könnyű, az utazgatás igen körülményes volt. Ritkán kaptunk autót, amikor terepre mentünk felmérni, felkutatni a témákat, akkor mindig saját szakállunkra vonatoztunk és buszoztunk. Magára a forgatásra aztán már adtak egy kocsit rendszerint, amibe belefért az egész csapat. Nagyon szerettem az emberekkel találkozni. A mai napig emlékszem szinte még az arcokra is, akikkel interjúkat készítettem, és a témák lehető legszélesebb skáláján mozgott ez, volt köztük tízgyerekes anya – Lemhényben talán – és fiatalkorú bűnözőkről készített nagy dokumentumfilm Székelyudvarhelyen.

– „A televízió nem csak egyszerű munkahely volt számomra, az ott töltött 14 év alatt valahogy összenőttem vele. Azon a napon, amikor beléptem a szerkesztőségbe, és azzal fogadtak, hogy vége, nincs több adás, az egész életem lényege semmisült meg” – mondtad egy Székely Ferencnek adott interjúban. Ez a pillanat mennyire járult hozzá ahhoz, hogy férjeddel, Demián Józseffel kivándoroljatok?
– Alapvető szempont volt, mert ugye, más televízió nem volt Romániában, csak ez az egy, és gyakorlatilag a szakmámat nem folytathattam tovább. Mondjuk, ez nem lett volna önmagában olyan nagy dráma, de közben a férjemet, Demián József rendezőt is értesítették arról, hogy feketelistán van, többet nem készíthet filmet. Tehát ott álltunk mindketten a szakmánkat – nekünk nem is csak egy szakma volt, hivatásnak tekintettük mind a ketten, tehát egy komoly elkötelezettség dolgozott mögötte – gyakorlatilag elveszítve. Akkor azt mondtuk, ha már a dolgokba nemcsak beleszólásunk nem lehet, de lassan szólásunk sem, akkor menjünk oda, ahol lehet. Ahol talán lehet.

– Egyáltalán hogy mentetek ki? Hivatalosan vagy valahogy meglógtatok?
– Nem hivatalosan hagytuk el az országot, de némi hivatalos bátorítást azért kaptunk. Úgy jutottunk útlevélhez, hogy a fiunk is benne volt, ami azért nem volt szokványos, mert gyakran visszatartották a gyermekeket túszként. Én ezt jelnek fogtam fel: mese nincs, meg kell próbálni. Szóval, hárman Trabantba ültünk, magunkkal vittünk annyi benzint, amennyit csak tudtunk, s elindultunk. A benzinért hetekig álltam sorban (akkor csak a lakhelyén vehetett mindenki), de úgy véltük, szükségünk lehet rá, mert ha nem sikerül meglógnunk, haza kell jönnünk. Fogalmunk sem volt, miként lehet Nyugatra átmenni, mert néhány kósza híren kívül semmilyen információnk nem volt. Amikor megérkeztünk Debrecenbe, azt tanácsolták, menjünk a határra, de ne Hegyeshalomra, hanem egy kisebb átkelőhöz, és ne a kiskatonával álljunk szóba, hanem próbáljunk eljutni a tiszthez, mert vele kell, s talán lehet beszélni. A kiskatona átengedett, a tiszt meg részletesen kikérdezett, hova megyünk, kihez megyünk, mit csinálunk, és elment. Végül a két és fél éves István fiunk kiszállt a kocsiból, mert hát szegényt egész úton bezárva tartottuk, és a bukaresti magyar óvodában tanult teljes karácsonyi műsort előadta a határőröknek, akik egészen karácsonyi hangulatba kerültek tőle. Egyszer csak jött a tiszt az útleveleinkkel, hogy mehetünk. Tehát gyakorlatilag átbeszéltük s „áténekeltük” magunkat a határon!

– Az ausztriai menekülttábor után Ausztrália következett. Hogyan sikerült a messzi távolban boldogulni?
– Érdekes módon arra figyelmeztettek bennünket, hogy gyermekeket nevelni Ausztrália csodálatos ország, de ne reménykedjünk, hogy szakmailag valamit is elérhetünk ott. Nekem ennyire nyelvhez kötött szakmával nyilván nem voltak nagy reményeim egy angol nyelvű országban. Így koncentráljunk inkább Jóskára, mondtuk, mert az övé „átültethetőbb” mesterség. És pont fordítva sikerült. Én kaptam először munkát, mert kiderült, hogy van magyar rádió, van magyar újság. Mindkét helyen rögtön elkezdtem dolgozni, ami anyagilag nem jelentett túlságosan sokat, de egy jó kezdet volt. Aztán pedig egy idő után valamennyire megtanultunk már angolul, és Jóska is megpályázta és meg is nyerte az Ausztrál Filmegyetem operatőri tanszékvezetői posztját. Szóval, így gyakorlatilag szakmába kerültünk mind a ketten. Sőt, én akár azt is mondhatom, a bukaresti munkám vittem tovább: idegen nyelvi közegben kisebbségi magyaroknak szerkesztettem lapot és készítettem rádióműsorokat. Aztán később a Duna Tévének és a magyar tévének lettem tudósítója. Férjemmel rengeteg dokumentumfilmet készítettünk az ausztráliai magyarok mindennapjairól: az ausztráliai magyarok utóbbi három évtizedének a történelme megvan a kazettáinkon.

– Az újságírói hírszerkesztő és tudósítói munka mellett jutott idő és erő arra, hogy megírd a talán legismertebb erdélyi rockegyüttes, a Metropol történetét. Mondhatjuk, könnyű dolgod volt, hiszen jól ismerted őket. Az egyik tagja, Virányi Attila osztálytársad is volt. Tényleg ilyen egyszerű volt?
– A Metropol tagjaival nagyon szoros kapcsolatban álltam. Sokat dolgoztak egykori bukaresti konyhánkban – időnként hajnalban arra ébredtem, hogy Attila tesztjei miatt vibrál az egész ház a stroboszkóptól –, két évig a próbák zöme is ott zajlott, csoda, hogy a szomszédság eltűrte a lakásunkból kiszűrődő zenét. Ők voltak az erdélyi magyar rock legszélesebb tábort vonzó együttese, akik nagy stadionokban játszottak, és akkoriban olyan show-műsorokat vittek színpadra, amiket más együttesek nem csináltak. Szívesen fogtam neki a róluk szóló könyv megírásának, de egyáltalán nem volt könnyű feladat. Mert tulajdonképpen nem én kezdtem el a munkát, hanem Hor­váth Karcsi, aki földrajzilag közelebb volt hozzájuk. Valószínűleg eszükbe sem jutottam az elején, amikor ők elkezdték a könyv tervét fejtegetni. Karcsi készített egy nagy interjút az egész társasággal Márkus János tinnyei házában, és ez a felvétel megvolt. Évekig nem talált senkit, aki szalagról kiírja neki a többórás mamutinterjút. Amikor végre ez megtörtént, akkor is csak egy hosszú szöveg volt, semmi egyéb, amiből nem lehetett könyvet írni. Úgyhogy először ezt az anyagot fel kellett dolgozni, majd hozzáadni a többi, újonnan készített interjút, és minden egyebet. Úgy próbáltam megírni, hogy egy 15–16 éves mostani fiatal, aki életében nem is hallott erről az együttesről, valami fogalmat alkosson róla, hogy mégis kik voltak ők, és megpróbáltam belefoglalni az egész kor hangulatát valamennyire.

– Most a férjed, Demián József Éjjeli őrjárat című filmjének bemutatója miatt vagytok Sepsiszentgyörgyön, amelynek a zenéjét te szerezted. Hogy, és milyen ez a zeneszerzői munka?
– Ausztráliában nagyon hiányzott a zene és zenésztársaim, ezért arra vágytam – és idővel be is szereztem –, hogy legyen saját keverőpultom. Úgy gondoltam, ha külön-külön felveszem a hangszereket, majd a sávokat összekeverem, az olyan lesz, mintha saját zenekarom lenne. Így is lett. Majd haladtam a korral, és beletanultam a számítógépes zeneszerzésbe, amit nagyon izgalmasnak tartok. Gyakorlatilag a hangszereket én játszom le, de már nem igazi hangszereken, hanem a képernyőn, virtuális hangszerek húrjain és billentyűin. Ez az egyszemélyes zenekar először Váradon a Metropol ötvenedik évfordulós koncertjén mutatkozott be, ahol a Kettőspont című dalunkat, amit a közönség talán a legjobban ismert, úgy adtam elő, hogy a háttérben ez az egyszemélyes zenekar szólt. Ezt követően magától jött aztán az ötlet, hogy akkor filmzenét is lehet ugyanígy csinálni. Minden egyes hangszer minden egyes hangját én játszottam le a képernyőn, ezen a kis csodamasinán, ami össze volt kötve a zeneprogrammal. Nem volt könnyű dolgom, mert a rendező elképzelését kellett kitalálnom még mielőtt a film létezett volna. Legalább harminc ötletet kellett vinnem Jóskának, amíg azt mondta, ezt kereste. Számára nagyon fontos, hogy a zene mindenekelőtt kész legyen, mert rá kell hangolódnia.

– Jelenleg mi foglalkoztat?
– Nemrég indítottam egy YouTube-csatornát Arany Videotár címen, amit elsősorban az Ausztráliában és Új-Zélandon élő magyarok figyelmébe ajánlok, mert róluk szól. Mondtam, rengeteg filmet készítettem férjemmel együtt az elmúlt közel negyven évben: emberekről, eseményekről, rendezvényekről, történésekről számoltam be, és ezeknek csak egy részét adták le a tévék. És ha le is adták, csak egyszer, és évek óta már egy archívumban porosodnak valahol. Kár veszni hagyni, úgy vélem, ezért ezekből a lényegesebb részleteket kimásolom, digitalizálom és felteszem a csatornára. Azt tervezem, hogy az elkövetkezendő években tovább folytatom az anyag feldolgozását. És foglalkoztat a következő film, meg az újabb filmzene is. Nincs leállás: az alkotó ember soha nem tud leállni. Nálunk az a fogalom, hogy nyugalom, nyugdíj nem létezik. A férjem is már készül fejben a következő filmre.

– Ausztrália már az otthonotok?
– Már régen az, már régen az… Az ember az életben nem vándorolhat ki többször, bőségesen elég egyszer. Közben felmerült, ne jöjjünk-e vissza, akkor végiggondoltam, hogy na jó, és akkor mi most hol illenénk bele ebbe a képbe, ebbe a puzzle-be? Senki nem tartotta melegen a székünket, nyilván, ’89 után, ’90 után már nem tudtunk volna ugyanúgy beilleszkedni. Egy irányba fejlődtünk mi, más irányba az itteni emberek. Mindenki fejlődött és haladt valamerre, de nem feltétlenül egy irányba, és nem hiszem, hogy igazán otthon éreztük volna magunkat újra, ha visszajövünk. Később meg egyre nehezebb, mert a gyerekeink már ott nőttek fel, a második gyerekünk ott született, tehát őket már nem lehet onnan kirángatni. A nagyobbik fiam érdekes módon vissza akar jönni. Nem ide, mert Romániára nem nagyon emlékszik, hanem Magyarországra, ahol egy évet töltött a Balassiban, és teljesen beleszeretett Budapestbe, az ottani forgó, fortyogó életbe, ami Ausztráliától teljesen különbözik.

https://www.3szek.ro/load/cikk/150882/mindenkinek-megvan-a-maga-ejszakaja-demian-jozsef-filmje-a-muvesz-moziban

Sármási-Bocskai János
A 2022 július 7-én jelentkező VENDÉGSÉGBEN A MAROSVÁSÁRHELYI RÁDIÓ című műsorunkkal Kolozsváron vendégeskedtünk, ahol a Sydneyben, Ausztráliában élő Józsa Erika énekesnővel, zeneszerzővel, újságíróval és férjével Demián József filmrendezővel, operatőrrel, egyetemi tanárral beszélgetünk múltról és jelenről, egy csodálatos életpálya örömeiről és megannyi buktatóiról…

ITT HALLHATÓ:

https://www.marosvasarhelyiradio.ro/musorok/vendegsegben-jozsa-erika-demian-jozsef-sydney-ausztralia/

 “A mi Erikánk”

Beszélgetés Józsa Erika előadóművésszel, médiaszakemberrel, íróval

Az interjú itt letölthető

A mi Erikánk Székely Ferenc interjú kötetében