A sminkes csaj színésznőnek mondja magát, testét nem adja a rendezőnek sem, csak a gazdag férfiaknak, akik fizetni tudnak az élményért. A férj csak papíron férj, kávét főz, takarít és meséli a felesége ágyában megfordulóknak közös történetüket. A nőt sosem kapja meg, mert ő melle hamvasságát nem kockáztatja, munkaeszköz az. Aztán mesél a lány is, a színházról, a színpadra állók kiszolgáltatottságáról, a szemükkel vetkőztető nézőkről, az alacsony fizetésről. Az esetlen kliens ráadást kér, előveszi hitelkártyáját, a leolvasóba számokat pötyög be, a lány szalagot tép – s gálánsan esélyt ad a férjnek a tapasztalásra.

Szerepjáték torkollik erőszakba. Közben átvágnak és átvágják, határok születnek és tűnnek el és fel. Néhány perce még herceg, akit pincérek hada szolgál ki, aztán nyomorúságos házban hemperegne, dunyha száll a levegőben, pénz a kézben, az áldozat, a magányos öreg az ágyban tehetetlenül, kulcs az ajtóban.

A középkorú férfi narancssárga, Guantanamo feliratú kezeslábasban lépdel a gyengén kivilágított utcán, telefonhoz, hogy rövid hívást lebonyolítson, nem jut, stop­pol, felveszik, a mikrobuszban hátul ülő migránsok azt mondják, Burkina Fasóban is ismerik őt, a világhírű színészt az egyik román filmből; a főszereplő házának kéretlen vendégeivé válnak, és tudjuk, reggel rend­őrök viszik el őket.

Az alig tizenhét éves lány lepillant a vasúti hídról, huszonkét perc múlva vonatnak kell érkeznie, ugorna, ha lenne mersze. Azért vetne véget életének, mert a legény becsapta, csak a haverei kedvéért, hogy utólag kiröhöghessék, állt le a csajjal – pedig még nevét is a mellére tetováltatta. A tetováló elírta a nevet, s most mindenki rajta nevet. A lány és a véletlenül nagy, talán cigarettával tele levő zsákhoz jutó  férfi együtt tűnik el a hídról, a színen feltűnő – talán szintén az ugrás gondolatával eljátszó – magányos nő egyedül marad.

Szépen mesél az életének jelentős részét a vonaton töltő hobó. Azt mondja, szeret félni – és ehhez minden adott, mert mint utóbb kiderül, a feltűnő, vidám társaság nem szelíd ám –, majd szól, álmait mindenki maga álmodja.

A rendőrök nem hiszik el az örömlányos hatást keltő ruhában éjszaka kóricáló lánynak, hogy színésznő, arra készülnek tehát, elveszik, amiről úgy gondolják, jár nekik. A csendőrruhát viselő, oldalán bilincset hordó lovag győzelme kérészéletű, elbukik, tetemét helyszínelőnejlonnal terítik le.

Amikor azt kérdeznénk, ezek a fájó, keserű, keserédes, aztán itt-ott humorral és reménnyel spékelt történetek igazak voltak-e, fény derül az igazságra. Mindegyik szereplő a holnapi bemutatóra készülő színész, s csak a véletlen hozta úgy, hogy saját ruhák, telefon, autókulcs és minden egyéb kellék nélkül a színházból kizáródtak, magukra – és levetkőzetlen, bőrükön megtapadt szerepükkel – maradtak. Egyedül – igen, azok is, akik mással mennek el – vágnak neki az éjszakának. Történetüket ismerjük már.

A film végén nem a hagyományos stáblista fut: a „szereplők” felirat helyett „lost in night” (elvesztek az éjszakában), üzeni az alkotó, Demián József. Ezt a jelentést erősíti meg a rendező nejének, állandó munkatársának, Józsa Erikának a zenéje is: a kissé mélabús dallamok nem csak kiegészítik a filmet,  hanem valójában narrálnak, ha kell, megállítanak és útba is igazítanak. Telitalálat ez is.

A közönségtalálkozón Lázár-Prezsmer Endre kérdéseire Demián József és Józsa Erika mellett az igazán szerethető szerepet játszó Nemes Levente, valamint Damokos Csaba díszlettervező válaszolt. Elhangzott, a filmnek nincs hivatalos helyszíne, bárhol megtörténhet bolygónkon. Éppen azért vágtak be be képeket és fényeket Bukarestből, Sydney-ből és Párizsból, hogy ezt a beazonosíthatatlanságot, hontalanságot fokozzák. A felvételek amúgy Caracalon készültek. Színházi szemmel nézve maga a helyszín abszurd: a színházépület felújítva, gépészetileg minden a csúcson, de társulat nincs, hétköznapokon zárva. Ezért is lehetett gond nélkül forgatni tíz napig, nem volt, kinek útban lenniük. A színészek kiválasztása sem úgy történt, ahogy szokott manapság. Nem próbafelvételekre hívták be a színészek sokaságát, hanem fényképeket szemlélt, filmes emlékeket idézett fel magában és közben karaktereket keresett. Az instruálást és a próbákat is mellőzte, amennyire csak lehetett, mert általában elég volt, ha a kiválasztottak magukat adták – örvend, ha a közönség is úgy látja, jól választott – mondotta az ősz rendező, forgatókönyvíró és operatőr. Mert mindezen szerepkört betöltötte a hazai filmipar után az ausztráliait is befolyásoló hazánkfia.

Demián József nyolcvanéves múlt, de az Éjjeli őrjárat nem őszike, hanem munkásságának egy fontos darabja. Folytatás következik, fejben már készül az új forgatókönyv.