MŰVÉSZET Kitekintő
NAGYVÁRAD
Nem tudok úgy menni Váradra, hogy – képzeletben – ne Ady Endre emléke lebeg ne előttem. Őt idézi a Körös-part, az öreg utcák, a visitó villamosok, s még a szégyen letesen kicsi és szennyes vízű Pecze-pataka is. Meg a kanonoksor és a püspöki palota …
De álljunk meg itt.
Mi sem példázza jobban azt a változást. amely az azóta eltelt több mint fél évszázad ban végbement, mint éppen ez a palota. Ak kor a millió-holdas vagyonok fölött rendel kező klérus fellegvára, most múzeum. A földszinten történelmi részleg, az első emeleten képzőművészet, a másodikon meg népművészet. Pompázatos itt minden. Márvány burkolatos lépcsők, gyönyörű csempékből rakott rokokó-kalyhák, korhű faburkolatok. Azt hiszem, nincs ma az országnak szebb múzeuma, mint ez… Pecze-parti Párizs – mondotta Ady Endre. Azt hiszem, itt most elmaradhat a gúnyos jelző.
Párizsi itt a légkör, ebben a múzeumban. Ahogy a rendkívül nagy idegenforgalom (a mikor ott voltam, valósággal áramlott a tömeg, egyre-másra jöttek a külföldi csopor tok) elsodródik az ember előtt, mintha nein is itt lenne ebben a városban.
És itt van mégis.
Az itt élő festők legmarkánsabb egyénisége Jakabovics Miklós. Sepsiszentgyörgyről indult el, alsó gimnáziumi osztályait még a Mikóban végezte, aztán 1949-ben Marosvá sárhelyre ment művészeti középiskolába, majd 53-ban Kolozsvárra a képzőművészeti főiskolára. 59-ben szerzett diplomát és azóta Nagyváradon él.
Festő a szó igazi értelmében Kevés embert láttam úgy ráremegni a színek szépségére, mint öt. Sajátos, zárkózott világban él. Kissé groteszknek, képletszerűnek látja az embert. Szögletesek, merevek, képletesen kifejezőek a mozdulatai. Nem történésben látja az életet, hanem úgy, amint megáll egy pillanatig. Nem olyanoknak mutat bennünket, embe reket, amilyenek ebben vagy abban a pilla natban vagyunk, hanem amilyenek általában szoktunk lenni. Kissé magunkba zárkózottak, ügyefogyottak, elesettek is, esetlenek is. Magát is ilyennek látja, magát is belelátja ezek be az alakokba. Figurái nem a gyors képze lőerő, megjelenítő képesség szüleményei. Hosszan érleli öket magában, s úgy viszi vászonra. Sokat töpreng, sokat gondolkozik festés közben. Mindenik kép egy-egy szín probléma számára. Lassan épülő látvány, lassan épülő élet, megmerevedett lét, kép letté nemesedett szépség és fájdalom, mosoly nélküli fintor.
- Űl a műtermében, ahogy mutogatja ezeket a képeket, mintha dédelgetné őket, körülsimogatná szeretetével. Most, hogy előszedte, még egyszer. És mindig, amikor rájuk néz, újra meg újra … Ez az egyik ok, amiért hiszek Jakabovics Miklós festészetében. Aki előtt ennyire szent ez a mesterség, s aki enynyi áhítattal, lélekből fakadó ragaszkodással tudja szeretni a festészetet, s aki ennyi hittel vajúdja ki, szüli meg minden képét, annak elhivatott embernek kell lennie.
Eddig az olasz metafizikusok voltak a kedvencei. Chiricco, Carra … Azt hiszem, most melléjük szegődtek a régi olaszok is. Legújabb munkái áhítatában valami olyasmit éreztem, mint Botticellinél. Éppen csak belepréselődött ez az áhítat valamiféle szikár eszköztelenségbe. Fojtott emberségbe.
A felesége, Sárközi (Jakabovics Márta, szakmája kerámikus. Tavaly végezte a főiskolát. Szokatlan, amit csinál. Szakmabeli társai a szép formákat keresik. Ő nem. Neki is van korongja, sőt még miniatűr égetokemencéje is a műterem egy lepedővel elfüggö nyözött zugában. Tehát űzi a mesterségét. De nem úgy, mint a társak. Furcsa korongolt figurák vagy figuracsoportok kerülnek ki.
Mi ez? Nem is tudná szóban megmagyarázni az érzéseit. Csak annyit lát, hogy komoly dolog van itt kialakulóban. A kifejezéskeresés szüli mindenik munkát, s nem puszta díszíteniakarás.
Amig ott vagyok, vendégek érkeznek. Kiss Elek, a festő. S Tőrös Gábor szobrászművész Nagybányáról. Komoly kifejezés-problémákrol folyik a beszélgetés. Napjaink művésze tének problémáiról. Aztán együtt indulunk el színházba. Bemutatót tartanak a Stúdió színpadon. Bár elkéstünk már, de legalább a végéből hátha kapunk valamit. Az úton szembetalálkozunk valakivel. Mehetiink nyu godtan, mert véget ért, bár az első előadás, de annyi volt a közönség, hogy megismétlik még egyszer. Jót ígért ez a kezdet.
A Saroyan-darab címe: Hé, jóemberek ! Szereplői : Czikeli László, Kakuts Agnes, Wellmann György és egy „besegítő” gitáros énekes :
Mire megérkezünk, már ott szorong a kb. 70-80 ember. Minden hely foglalt. Majd besétálnak a színészek is. Elfoglalják a helyüket, és elkezdődik a stúdiódarab előadása. Fojtottan vonagló ének, fegyelmezett és fegyelmezetlen beszéd felhorkanások, vonító jajgatások, egy helyben topogás és eszeveszett, reménytelen körbeszaladása a kiúttalannak ez a darab.
A négy színész éli a darabot. Közös produkciójuk : élmény a nézőnek. Még akkor is, ha itt-ott nem hatott elég olajozottnak a gépezet, s inkább volt szinpadi játék a játék, mint az élet remegése.
Este hat óra. Fux Pál grafikusművész műtermébe vagyunk hivatalosak. Utolsóknak érkezünk. Már ott ül körben az a 8-10 vendég (művészek, írók, tanárok, egyetemisták), akik előtt a középre helyezett, pokróccal letakart kis pódium mellett fog muzsikálni a Siculus könnyűzene-fesztiválon I. díjjal kitüntetett Józsa Erika – Horváth Károly együttes. Bevezetőül bemutatkoznak. Egy éve muzsikálnak együtt. Céljuk: romá niai magyar könnyűzenét teremteni. Többnyire saját szerzeményeiket játsszák. Erika a „termékenyebb” kettejük közül, bár Karcsi keze is benne van szinte mindenben. Ahogy hallgatom őket, az az érzésem, hogy érdemes volt eljönnöm, hiszen ime, a bizonyság: ezt is lehet halálosan komolyan csinálni. Zenéjük és játékuk korszerű, nincs benne semmi szirupos, érzelgős, operettes elem. Utóbb mondják: Óvakodnak is attól. Hangjus kellemes, játékuk átélt, átérzett…
- Hogyan kötöttek ki a könnyűzene mellett ennyi komolysággal ?
- Elsősorban azért, mert fiatalok vagyunk, s a könnyűzene a fiatalság zenéje. És mert szeretjük…
Rám különösen népdalfeldolgozásaik voltak hatással. Jobban átérezték, átélték a népdal lelkületét, mint a cigányzene mellett éneklő hivatásos szólisták legtöbbje.
A műsor után beszélgetés, majd újabb számok. Közben komoly zene magnóról és le mezről is. Hosszan, egészen éjfélig. Utána : Fux Pál megmutatja néhány újabb rajzát. Akadályverseny, Rögbi, Örvény… Beszéd a fekete-fehér nyelvén. Egyenesekkel és görbékkel. Hálószerű vonalakkal és ember- meg állat-figurák parányi tenyészetével. Látomásvilág, érzésvilág.
S bennem valami nagyon szép, nagyon gazdag tanulság: ime, valahogy így szervezhetné meg az értelmiség a maga értelmiségi” életét. Amint megtudtam itt, ebben a műteremben rendszeresen szoktak összegyűlni, zenét hallgatni (legtöbbször lemezről, de az élő zenének sem ez volt az egyetlen esete). Gyakran jelennek meg költők (Horváth Imre, Fábián Sándor és Tóth István), S felol vassák a verseiket. A beszéd is komoly problémákról folyik mindig…
Várad. Úgy érzem ebben a légkörben még benne rezeg Ady Endre szelleme.
Gazda József
Megyei Tükör 1972 január 14
