SICULUS
A szombatesti döciktől az országos érdekű táncdalfesztiválig
Az egykori Székely Anyaváros egyúttal vasúti végállomás is. Ha a lakosság számának gyarapodását tekintjük -. 1850 : 3209, 1870 : 4376, 1900 : 8045, 1910 : 10 244, 1930 : 8518, 1944 : 11 920, 1960 : 14 572 és ma, számos környező falu hozzácsatolásával : 25 000 – képet kapunk talán nemcsak egy székely kisvárosnak, Udvarhely Anyaszék központjának, hanem az egész Székelyföld elmúlt százhúsz esztendejének ellentmondásoktól szabdalt történetéről is. Meg-meglóduló és időnként visszatorpanó fejlődés képe ez, sajátosan vicinális jellegű fejlődésé. A nekilódulások idején Székelyudvarhely nemcsak a környék legnépesebb települése, hanem közművelődési központi, fürdőváros egyben. Az intervallumokról most ne beszéljünk …
Közművelődése és lakosainak szórakozása általában a kordivat szerint alakult. Műkedvelő színjátszó- és kórus. mozgalma olyan volt, mint hasonló kisvárosoké. Műkedvelő csoportjai számára a vándortársulatok szolgáltatták – az értelmiségi nézőktől majd mindig alacsonynak ítélt – művészi mércét. A társasági szórakozás igénye kitermelte különböző ,,egyletek” és körök” jótékonysági rendezvényei, ,,fillérestélyei” – majd, egy emberöltőn át, 1956-ig, az ezekkel konkurráló, „plebejusabb” jellegű, Tomesa nevéhez fűződő előadások — jelentették minden szezon helyisütetű ,,színházi szenzációját”. A Jairus leányával szemben Molière Duda Gyurija, A revizor — és a Gül-baba. A százöt esztendeje alakult Székely Dalegylet példájára számos jótékonysági, leány- és legényegylet ügyködött a helyi érdekű kórusmozgalom érdekében, sőt még az egymással versengő felekezetek iskoláinak tornatermei is helyet adtak egy-egy színpadnak. Azonban nem a hegyen és völgyben gőzösködő, seregnyi diákkal és mindig néhány kitűnő tanárral a maguk zárt életét élő tanintézetek, a magánya csigaházába húzódó egy-két költő-író, hanem a lakosság többségét alkotó, öntudatosan hangadó kispolgári : iparos, kereskedő és kistisztviselő rétegek „műkedvelési” és szórakozási igénye határozta meg jó száz esztendeig a városka művelődési képét. Közülük verbuválódtak a mindenkori szereplők, és jórészt az ő családtagjaik töltötték meg a nézőtér, félévszázadon keresztül az alkalmi színházteremként használt mozi széksorait is. Az értelmiség, az iskolázott emberek szórakozásukat az úri kaszinó exkluzív világában keresték, amelyet a kasztszellem kínai fala választott el az iparos körtől, kereskedő egylettől; persze az iparos családok éppúgy távol tartották magukat a lassan-lassan a városmaghoz épülő falvak földműveseitől, mint a vasaltnadrágosok tőlük. A vármegyeház dísztermében rendezett úri bálok, az iparos és kereskedő egyletek ,,táncestélyei” és a szombatfalviak, bethlenfalviak vigalmai nem párszáz méterre, hanem csillagközi távolságokra zajlottak egymástól még harminc-negyven esztendeje is. Ebben a légkörben nőtt föl a város mindenkori ifjúsága, és nemzedékek során követte apái életformáját, szórakozási, művelődési igényeit. Talán jelképes is : Udvarhely már 1908-ban villannyal világított, csatornázva és megfelelő vízvezetéke máig sincs …
Mintegy negyedszázada a KISZ a szórakozás műfajában ,,robbantott”: a város központjában, a Botos-Kossuth utcában rendezett hétvégi táncmulatságain minden, tangót, foxot és persze csárdást, keringőt kedvelő, dolgozó-tanuló fiatal részt vehetett kasztkülönbség nélkül. A kezdetben többnyire csak cselédlányok és partnereik látogatta, bizalmasan ,döci” névvel illetett „baráti összejövetelek színhelye később aztán többször változott. Körulbelül ezzel a „robbantással” egyidőben sorra a Népvédelem, Dózsa György Népi Athenaeum, a Művelődési Ház vette át a régi körök, egyletek, egyesületek otthont adó-szervező sze. repét : de a közreműködők, a közönség, sőt a helybeli műkedvelés műsorpolitikájának lényege sem sokat változott egy jó évtizedig. Jellemző kuriózum : Székelyudvarhelyé a Csárdáskirálynő hazai újrafelfedezésének dicsősége : sokkal előbb hangzottak föl az ,,Egy cica, két cica” örökzöld melódiái a Nagyküküllő mentén, mint Szamos-parti Operánkban! Viszont alapvetően új jelenség ekkortájt a hivatalos ünnepeken tartott szabadtéri előadások és az ún. kultúrversenyek vidéki szereplőinek : kórusoknak, sok száz táncosnak föllépése a rajoni szakaszon”.
A szombatesti döcik divatja változatlanul tartott, de másfél évtized után, mint „alacsonyabbrendű rendezvények kikötöttek a cementdór-oszlopos, setesután klasszicista Művelődési Ház levegőtlen alagsorában. Először a bal traktusban, majd – hogy divatszóval éljek : formabontó módon” – a jobb szárnyi alagsorban. Közben a három kisipari termelőszövetkezet: a lakatosoké, asztalosoké, szabóké gyárrá nőtt, s a jellegzetesen kispolgár város társadalmi rétegződése egy-két év alatt megváltozott: a régi, szövetke. zeti műkedvelő csoportok, kórusok csendesen elsorvadtak, és nagyszámú szórakozni vágyó gyári munkás fiatal tűnt föl a még sokhelyütt macskaköves utcájú városkában. Többségük nem sokkal az általános iskola elvégzése után a vidék falvaiból érkezett.
A ,,formabontás úgy kezdődött, hogy 1968 tavaszáig a KISZ tulajdonképpen nem foglalkozott könnyűzenével. Terembér fejében egy évtizedig az Akarat Kisipari Termelőszövetkezet klubja adott helyet a hétvégi döciknek, még a bal szárnybeli alagsorban. A színpadi könnyű múzsát: az operett és ún. esztrád előadásokat is a kisipari szövetkezetek meg a Művelődési Ház patronálta. A fiatalok táncoltak, a korosabbak színházat játszottak – maguknak. A hajdani mozgalomjellegű karéneklés már korábban, a színjátszás előtt kezdett agonizálni. Aztán 1968-ban megtörtént a sza. kosodás: azóta a KISZ a könnyű műfajjal, a szakszervezet a népi együttesekkel, a Művelődési Ház ,,a többivel” foglalkozik. Pakot József, a Gábor Áron Uzem egykori vasesztergályosa lett Székelyudvarhely KISZ titkára. Művészeti irányító pedig a néhai Tomcsa-együttes bonvivánja, ifjabb Csiszár Antal, aki üzemi ,,kultúrcsoport szervező“, az esztrád műfaj szakértője, operett segédrendező, kabarészerző, az Akarat Szövetkezet divatbemutatóinak rendszeresítője tisztségekben tevékenykedett korábban. És 1962 1968 között (jórészt a szövetkezetesített kisiparosok támogatásával) hat könnyűműfajú rendezvényt – Vidám szóval táncmuzsikával és divatbemutató-féléket – hozott össze.
,,A zenekarral mindig baj volt” – emlékezik az előidőkre a döcit forradalmasító volt KISZ titkár, Pakot József. Akkor is baj volt persze, amikor már a városi ifjúsági szervezet égisze alatt, de még az Akarat helyiségében zajlottak az összejövetelek
A világon influenzajárványként elterjedő beat-láz és a hosszúhaj-szakáll divatja még alig érkezett meg a székely szárnyvonal végállomására, Udvarhelyre, amikor, 1968. március 17-én megalakult a Siculus Együttes.
A ,,Csiszár-Pakot zenekar” : Bán Miklós zenetanár, Balázs László, Lukács András, Poldner Gyula, Simon Balázs — akkor még saját tulajdonukban levő, ilyen-olyan hangszerekkel muzsikált. Ha megfelelő hangerősítőjük nem is, magát Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy.) A benevezett szerzők, énekesek, szerzemények száma az együttesekéhez hasonlóan növekvő tendenciát mutatott. Vannak ,hűséges együttesek: a szatmári Rytmic és persze a házigazda Siculus mindhárom fesztiválon részt vett, hét csoport pedig : a bukaresti Concorde, a csíkszeredai Saepya, a marosvásárhelyi Sympathy, a nagykárolyi Castelanii és Dianos 2, a nagyváradi Metropol Group meg a szatmári Zephir kétszer jött el Udvarhelyre. A hallgatókról-nézőkről nincsenek adataim : ugyan ki tudta volna megszámlálni, hányan nézték végig a tévé helyszíni közvetítéseit, s egész éven át az először itt elhangzott számok meg a fesztiválokon készített fölvételek újraközvetítéseit … S mire soraim az Olvasók elé kerülnek, talán már piacon lesz az Electrecord kiadású első Siculus nagylemez is.
Úgy érzem, végezetül személyes vallomással tartozom.
Sohasem voltam a könnyűzene kedvelője. Nem is írtam eddig, se pró, se kontra, erről a műnemről. Szükséges rossznak, a fiatalság táncolási szükséglete miatti szükséges rossznak tartom, a XX. századi civilizáció egyik mérgező mel. léktermékének. Mérgezőnek, mert leköti a zene, az igényes és nem napi használatra szánt-gyártott zene, hanem a ma, tegnap, tegnapelőtt, holnap és mindenkor ,,divatos” : értékes zene művelésére, átélésére adott energiákat ; igénytelenségre szoktat, rontja az ízlést tömegméretekben és a legfogékonyabb életkorban. De belátom, hogy az elsüllyedt, múltba vesző paraszti, népi kultúra remekei sem az öltözködésben, lakásberendezésben, sem a zenében, táncban nem elégítik, nem elégíthetik ki a betoncivilizáció összkomfortjában élő, futószalag mellett dolgozó városlakókat, sőt még az előnyükre-hátrányukra városiasodó falusiakat sem. Abszurd feladat lenne a táncparkettre lépő mai fiatalokat csárdás, csürdöngölő, verbunkos, gólya” vagy menüett, gavott járására ösztökélni
Véletlenül hallgattam meg a Második Fesztivál néhány rendezvényét, s ugyancsak véletlen hogy vállaltam 1972-es Híradójának összeállítását. Megvallom, azóta sem váltam a könnyűzene barátjává. És nem rokonszenvesebbek a ma közkedvelt, harsány agresszív hangzású slágerek, mint az ifjúkoromban dívó csepegősen érzelgősek, szörnyű magyar szövegeikkel”; nem tartom többre a magam számára Zalatnay Sarolta művészetét a Karádi Katalinénál. Töredelmesen megvallom, szívesebben ültem a Fesztivál ideje alatt az alagsori klubban, mint a nagyterem hangorgiájában.
Noha azt is meg lehet szokni, sőt abban is van valami sajátosan vonzó, hogy időnként a fölfokozott hangerőtől nemcsak dobhártyánk, hanem rekeszizmunk is rezgésbe jön. – Nos, bevallom mégis szívesebben hallgattam az esetenként torzonborz, farmernadrágos tizen- és huszonéves résztvevők beszédhangját, mint a méregdrága elektromos erősítőkkel harsányított, olykor dobhártyarepesztő éneküket, muzsikájukat. Szívesen beszélgettem el velük bármikor : reggel, délben, este, mert a dús és gondozatlannak tűnő sörények alatt, a bőrzekékben többnyire világos gondolkodású közép- és főiskolás vagy kétkezi munkájukból élő fiatalok rejtőztek. Reménytelen feladat lett volna külemük alapján következtetni kilétükre, civil foglalkozásukra. Akárcsak zenéjük, uniformizáltan harsány volt öltözködésük is.
Meglepetésemre azonban egy olyan generáció reprezentánsaival ismerkedhettem, amely az ötvenes évekbeli mieinknél és az előttünk járóknál bátrabban, frissebben, kevésbé iskolásan – és ami ezzel jár, korukhoz képest érettebben gondolkodik, amelynek tagjai közvetlen elődeiknél, a mai 25 30 éveseknél is, társadalmunk új fejlődési szakaszának megfelelően, felszabadultabban-öntudatosabban fiatalok. Akik természetes gesztussal saját életérzéseik (indulataik?) kifejezésére törekszenek ezzel az őszintén harsány zenebonával: nem (vagy nemcsak a szórakozás-szórakoztatás, hanem az önkifejezés igényével is muzsikálnak. Az ország különböző sarkaiból összegyűlt olyan tehetséges fiúk, lányok egész sorát ismertem meg : zenekari tagokat, énekeseket, szerzőket, akiknek egy része „a könnyűzene-pörben” éppúgy Kodály-párti, mint jómagam, és akik nem pótcselekvésként vállalják azt, amit vállaltak : a hazai magyar könynyűzene, a hazai magyar táncdal – és nem akármilyen magyar könnyűzene és nem akármilyen szövegű táncdal – megteremtését, fönntartását. Jó részük minden ellenszolgáltatás nélkül, teljesen magukra utalva, s ami még rokonszenvesebbé teszi őket : mártír póz nélkül. S többségük mégsem fanatikusa a könnyű műfajnak! – Talán, mert viszonylag sok köztük a konzervatorista ? Ne feledjük, hogy a Siculus Együttes zenei vezetői : Bán Miklós, Silay István, Gyarmathy Pál — zenetanárok.
Rokonszenvesek voltak számomra többségükben a fesztivál fiatal versenyzői, mert akárhányszor könyörtelenebbül-igazabbul ítélték meg egymás teljesítményét, mint az idősebbek vagy a professzionisták. — Nem véletlenül fedezték föl mindenki előtt maguknak Józsa Erikát, a magyar zenei szövetű ,,folk”, ,,pop” és „nem-pop” könnyűmuzsikát, és egyöntetűen utasították el jó néhány már befutott, esetleg ,,kulcspozíciókat is elfoglaló idősebb pályatársuk talmi csillogású, hatásvadászó, nem őszinte munkáját. Az elektromos gitáron megszólaló cigányzenét és „hallgatókat” vagy a másodfölöntésű Strauss, Lehár, Zerkovitz muzsikát vagy akár az éppen divatos filmzenék utánérzéseit. Egyértelműbben és határozottabban ítélkeztek, mint például a szakértőkből toborzott, sajnos gyakran kompromisszumos döntésekre hajló 72-es bírálóbizottság.
Nagy tanulságot hozott a 72-es Siculus Fesztivál, legalábbis számomra, aki pár esztendeje csak madártávlatból szemlélem ezt a generációt, azt a tanulságot, hogy kultúránkat, civilizációnkat nem fenyegeti a gyakran félve, gyanakodva emlegetett akceleráció, az olyan gyakran gúnyos hangsúllyal emlegetett „mai fiatalok“.
Es anélkül hogy beszéltünk volna erről, meggyőztek : nagyon kell ez a fesztivál. Szükségük van rá a versenyző fiataloknak, akik – különösen ha tökéletesedik a szervezés : ha ezután kevésbé hajszoltak lesznek a versenynapok ; ha a szükséges rossz: a tévé-trupp szervezettebben és kíméletesebben működve kevesebbet kellemetlenkedik a nézőknek, versenyzőknek; ha több idő jut a kötetlen beszélgetésekre, s ha bevezetik a minden résztvevőtől igényelt szakmai továbbképző szeminárium-délelőttöket – fölmérhetetlenül sokat tanulhatnak egymástól és a remélhetőleg résztvevő szakemberektől: folkloristáktól és zeneszerző előadóktól. S egyértelműen, a szakmabeliek nyilvánossága előtt, Kodály szellemében tisztázhatják végre: hogyan és mit ezután ?
Kell ez a Fesztivál az ezresnagyságrendű nézőtáborból, a tévé jóvoltából, milliós nagyságrendűvé duzzadt érdeklődőknek ugyanúgy, mint a vicinális-végállomás kisvárosnak, Székelyudvarhelynek. És ha jól utánagondolunk, szüksége van rá az egész romániai magyar közművelődési életnek.
Mindezekért bízom a Siculus Együttes, Mozgalom és Fesztivál jövőjében. Amelyeket a társadalmi igényt fölismerve néhány lelkes székelyudvarhelyi ifjúsági vezető a semmiből hívott életre és istápolt sok ügybuzgalommal mostanáig.
Összefoglalásom megírása után pár héttel közölte napisajtónk az 1973-as, IV. Siculus Táncdalfesztivál beharangozását. Szeretném hinni, hogy sor kerül majd az ötödikre, Hatodikra is …
KATONA ÁDÁM
MŰVELŐDÉS 7, 1973 július.
