SICULUS TÖRTÉNET NAGYVÁRADRÓL NÉZVE
Valamikor 71 elején megjelent egy hirdetes az “Ifjúmunkásban”, hogy jelentkezőket várnak a székelyudvarhelyi Siculus országos magyar könnyűzenei fesztiválra.
Legelőszőris eredeti szerzeményeket kellett beküldeni, jeligésen. Az elfogadott dalok bekerültek egy nyomtatott gyűjteménybe, amit aztán minden benevezett együttes és énekes megkapott. Öt dalt lehetett kiválasztani a füzetből a versenyre.
Nagyon biztatóan hangzott, beküldtem néhány dalt. Ezzel aztán egy időre el is feledkeztem a dologról, mígnem egy szép napon kopogtattak az ajtón és belépett két úriember. Bemutatkoztak, hogy ők Kisfalussy Bálint és Csiszár Antal a Siculus fesztiváltól. Városról városra sorrajárták a jelentkezőket, elmagyarázták a feltételeket, részleteket, írásbeli szerődést kötöttek a leendő versenyzőkkel.
Hát ez nagyon új volt. Nem csak nekem, hanem minden más jelentkezőnek. Minket addig sohasem vettek ilyen komolyan. Szerződés? Olyat is most láttunk először. Na nem valami hatalmas honoráriumokról szólt ez a papír. Egyszerűen csak benne volt, hogy mikor kell ott lenni, mitbiztosít a fesztival és mit kell a versenyzőknek fedezniük. Hihetetlenül okosan volt kitalálva az egész, most ennyi év távlatából még inkább csodálatra méltó.
A fesztivál két udvarhelyi ember ötlete volt, akiknek a nevét aranybetűkkel kellene beírni az erdélyi nagy tettek könyvébe: Pakot Józsefé, aki akkor a város KISZ-titkára volt (lámcsak köztük is voltak rendes emberek!) és Csiszár Antal kultúrigazgatóé. Ők találták ki, hogy létrehoznak egy fesztivált, ahol otthont teremtenek a romániai magyarkönnyűzenének. Ennél sokkal több lett belőle: a Siculus fesztivál létrehozta az erdélyi magyar könnyűzenét.
Az előző évben volt az első, amíg mi az érettségivel voltunk még elfoglalva. 11 együttes vett részt. 27 szerző küldött be összesen 52 szerzeményt. 70-ben Nagyváradot nem más, mint Boros Zoltán képviselte zenekarával a fesztiválon. A közönség kedvence pedig Kisfalussy Bálint volt, akinek itt kezdődött színészi pályájával párhuzamos énekesi karrierje. A profik azonban a kivételt képezték a Siculuson. A többség műkedvelő volt a javából. Hadd idézzem itt, amit Hováth Karcsi írt ezzel kapcsolatban a tinnyei fejezetben.
Amatőrök voltak zenészként, magánemberként, egyénként egyaránt. Nincs szebb dolog a boldog amatörizmusnál ! Érkeznek azonban a profizmus előszelei elkerülhetetlenül. Két drága jó ember Székelyudvarhelyről, Pakot József és Csiszár Antal a diktatúra pillanatnyi zavarát kihasználva eltervezik, hogy magyar könnyűzenei fesztivált szerveznek Romániában. A zenekarok tömegesen jelentkeznek, írják a saját dalokat, dalszövegek születnek, robban a kreativitás, egyen-ingek varrattatnak, mindenki lázasan tanulmányozza a menetrendet, hogy lehet Udvarhelyre eljutni – ma se könnyű – mindenki segít mindenkin, terjednek a pletykák, hogy a fesztiválon ott lesz a rádió is, meg a TV is, itt a nagy lehetőség, megy a szekér gyerekek, mit szekér, kocsi, autó, Mercedes, Porsche, eszeveszett sebességgel közeledik az Oscar, a Grammy. Udvarhely Erdély talán egyik legrokonszenvesebb városa. „Kisváros, mely mindig nagyváros szeretett volna lenni, de soha sem adatott meg neki” írja róla a város büszkesége Tomcsa Sándor. Derűt és jókedvet árasztó hely; picit bohém, de önnön jelentőségével teljesen tisztában levő emberek lakják. Ideális fesztivál város. A szervezés – mai eszemmel is végig gondolva, példás. A „párakkordos” gyerekek napok alatt sztárok lesznek, a város ünnepli őket: megszületik a „Siculus generáció”. Ez a társaság évtizedeken keresztül fontos szerepet játszott az erdélyi-magyar zenei életben. A fesztivál betiltása után – naná, hogy betiltották 73-ban – sok zenész más és más műfajban próbálta kifejezni önmagát. Volt akinek táncháza lett, volt aki régizenész, vagy színházi muzsikus, vagy kórustag, stb. lett, attól függően, hogy a Hatalom mit engedélyezett és mit nem. Aki a 70-es évek elején megfordult Udvarhelyen átesett egy álomszerű betegségen, aminek az volt a lényege, hogy : „igen, lehet és érdemes” csinálni valamit. S I C U L U S
Márkus: Emlékszem egy olyan momentumra, hogy jön hozzám Elekes Csaba és azt mondja, hogy „képzeld el, kell menni a Siculus fesztiválra, mert Virányi visszaküldött valami papírokat, hogy mi részt akarunk venni. És saját nótát kell vigyünk. Nem lehet mást vinni ! Mit csináljunk? Mondom neki Csaba mi eddig is hülyéskedtünk, írtunk, tettünk-vettünk, ez azt jelenti, hogy ti saját nótát kell vigyetek.
Erről van szó ! Erre Csaba: de hogy fognak ránk nézni? Itt nem lehet se Illést, se Beatlest, se Rolling Stones-t, saját nótát kell írni, mondta kétségbeesetten. Jó, hogy én is írok, meg a többiek is próbálkoztak, de mi fog tetszeni? Hát én honnan tudjam, mondom neki. S akkor rám kérdezett, hogy te neked milyen nótáid vannak? S azt az 5-6 dalomat, ami volt átnézte és lekellett kottázni! Hújujujujuj! Az volt ám a csapás, hogy mi kottázzuk le a dalokat…
SICULUS ‘71 és ‘72
Négy éven át énekesek, együttesek, szerzemények születtek a jegyében. Sha két Siculus között nem is csinált semmit mást egy szerző, vagyelőadó, mint készült a következőre, egy év múlva valami jobbal jelentkezett, mint az előzőn. Egyben ez volt az egyetlen alkalom, ahol valamennyien találkozhattunk, egy színpadon mérhettük össze az erőnket, össze lehetett hasonlítani stílusokat, hatásokat, technikát és felszereléseket. Az az egy hét Székelyudvarhelyen egy újabb évre feltöltötte az elemeinket. No de ’71 nyarán mindezt még nem láthattuk előre. Tény, hogy szeptemberben Udvarhelyen kellett lennünk versenyre kész műsorral. Metropoléknál is ugyanez volt a téma. Próbálni kellett, felszerelést összehozni, hangszereket rendbe tenni. Gitárom volt, Karcsinak meg volt csellója. Nagybőgőt kellett szerezni, amit el is vihetünk magunkkal Udvarhelyre. A filharmóniától kaptunk egyet kölcsön a Karcsi mamája, Magda néni közbenjárására. Megkaptuk ládával együtt, amivel fel lehetett tenni a vonatra. A láda akkora volt, hogy az egész ruhatárunk belefért, de még a Metropol színpadi ancungjai is abban utaztak. A Siculus klubban parkoltuk a bőgőládát, mely a két zenekar mobil szekrényévé lépett elő. Váradon azonban hátravoltak még a próbák. A Tomory villa oldotta meg a problémánkat. A villa megnevezés ugyan enyhe túlzás, mai perspektívában egy meglehetősen elhanyagolt, málló vakolatú házikó volt a váradi szőlőhegyen. De abban az időben a mi szemünkben úri villává minősült az öreg présház, hiszen előszöris a Tomoryék sajátja volt, amit mi bérházakban lakó többiek áhitattal könyveltünk el. Kevés volt köreinkben a háztulajdonos, hiszen a tudományos szocializmus nevében a magánházakat még a világrajöttünk előtt államosították. A volt tulajdonosokat legjobb esetben megtűrték egy szobában, a többibe meg rájuk költöztettek egy-egy sokgyerekes családot. Ezekben a blokklakások előtti boldog időkben az egy-két
szobás, komfort nélküli lakások korában, a Tomory ház igenis villa volt a javából!
Nos, ott vertünk hát tanyát pár hétre, kicipeltük az összes felszerelést bőgőstől dobostól s mentek párhuzamosan, meg felváltva a próbák. Egyik csapat bent, a másik kint a szabadban. Szerencsére nem voltak közeli szomszédok, nyugodtan lehetett bömböltetni a teljes hangerőt. Mármint a Metropolnak. Mert mi ugyancsak halk és légies muzsikát játszottunkhozzájuk képest.
Ott volt Attila, válligérő hajjal és még szakálltalanul, Tomory Pali kerek “Lennon” szemüveggel, Nagy Gábor alias Biga, aki a basszusgitárt nyűtte, Elekes Csaba, pattanásos kamaszként. És ott volt Orsós Zoli, a szólista, Bee Geest meghazudtoló szopránjával és korát meghazudtolóan vastag szemüvegével. Olyan nótákat próbáltak, hogy “Messzeföldről üzenem tenéked”- ami gyanusan arabosan hangzott, szinte vártad, hogy jön a karaván. De hát azért volt messzeföldi az üzenet, nemde? Az volt a refrénje, hogy “A semmit járom, ülve teveháton, ó a semmit járom.” A gitárokat folyton hangolni kellett, a Tomory dobjait alulról gyertyával melegítettük, mert a nedves levegőtől folyton megengedtek a bőrök. Szedett-vedett házi felszerelésük volt, de hát honnan is lehetett volna más? Fő az, hogy a Tomory villa verandájára felszerelt hangszórókból jó messzire hallatsszon a zene.
Igazi, leendő sztárokhoz illően reklámfotókat is készítettünk egymásról. A mienken Karcsival cipeljük a nagybőgőt. A Metropol fotó meg a srácokat szögesdrót mögött ábrázolja, amiből volt bőven a szőlőhegyen.
A fotókat aztán sokszorosítottuk a Horváth papa laborjában, aki fotográfus volt. Hadd legyen mire autogramot osztogatni! A vicc az, hogy el is keltek azok a fotók mind egy szálig Udvarhelyen, s mi váradiak voltunk ezen a téren a legprofibbak, mert a többieknek ilyen apró részlet eszébe sem jutott. (Vagy nem volt fényképész a családban…)
Elindultunk hát Udvarhelyre szeptember elején. Vonattal, másodosztályon persze. A felszerelés meg a tehervagonban. Segesváron át kellett szállni, leszedni a cuccot az egyik vonatról, felrakni a másikra. Bumliztunk vagy 12 órát, de ki bánta ezt akkor? Várt ránk a nagy kaland, amiről akkor még nem is sejtettük, mekkora jelentőségű lesz az életünkben. A Metropol az első versenynapon, szeptember 2.-án lépett színpadra.
Előttük a csíkszeredai Saepya játszott, utánuk az aradi Ypsilon. A Mertopol ilyen virágmintás hímzett mellényeket viselt es egyen-napszemüveget. A műsor: Így megyek lassan, A semmi dala, Nem hiába, Egyedül az éjszakában és Jó lett volna. A műsorfüzetben zeneszerzőként Elekes Csaba és Orsós Zoltán nevét tüntetik fel.
Zenekarvezető Nagy Gábor. Biga volt a basszusgitáros, Csaba szóló, Attila furulyázott, Pali dobolt, Zoli énekelt. Rettenetesen drukkoltunk nekik, főleg, hogy ne gerjedjen be s fütyölje tönkre a szereplésüket valamelyik hangszóró. Végülis nagyobb baj nélkül végigjátszották a műsorukat.
A második napon a helybeli Siculus együttes versenyzett 5 (!) szólistával, a szatmári Rytmic és a Sárosi Endre féle marosvásárhelyi Sympaty, mely beat-operát (!) adott elő.
Mi a harmadik napon kerültünk sorra, amikor a borszéki Apolló és a szatmári Zephir versenyzett, szólistaként Kisfalussy Bálinttal. A fellépésünk kishiján már az elején kudarcba fulladt, ugyanis úgy jelentettek be bennünket, hogy Concordia együttes és majdnem megfulladtunk a nevetéstől. A Concordia ugyanis temetkezési vállalat volt Váradon. A nevünk valójában Concorde volt, az is csak azért, mert a fesztivál ragaszkodott hozzá, hogy vagy szólista, vagy együttes nevezhet be. Együttesnek meg neve kellett, hogy legyen. A közönség számára az első meglepetés az volt, hogy együttest jelentettek be és mindössze ketten árválkodtak a színpadon. Aztán meg a háromnapos műsorban csupa elektromos gitárok meg dobok voltak, mi meg megjelentünk csellóval, nagybőgővel, dobozgitárral, szájhamónikával. Nekünk meg olyan blúzaink voltak, amin ilyen afro-frizurás Angela Davis-szerű fejekből volt a minta. Mert a külsőségek, a viselet, legalább olyan fontos volt mint maga a zene. Másnap aztán kiosztották a díjakat. Silay Edit előadói díj. Kisfalussy Bálint a legjobb táncdal-szöveg díja, Concorde együttes beat-zenekar díj, Zephir együttes tánczeneakar díj, Vakarcs Pál táncdal szerzemény díj. A zsüri különdíja Siculus együttes. A közönség által megszavazott népszrűségi díj: Concorde a legnépszerűbb zenekarnak, Birta Csabának a legnépszrűbb szerzemény díja, Kisfalussy Bálint a legnépszerűbb énekes. A Metropol a legfiatalabb együttesnek járó különdíjat kapta meg a megyei KISZ bizottságtól. Az együttes átlagéletkora mindössze 19 év volt! A zsürinek nem volt könnyű dolga, mert a Concorde nem illett igazán bele
a versenyen meghirdetett műfajokba. Hogy lehet egy kategóriában megítélni a Concorde kettőst a csellóval, meg mondjuk a Metropolt, mely már akkor kemény beatet játszott, töményen, hígítatlanul, zajosan. Végülis csak abban a kategóriában díjazhattak bennünket, amiben beneveztünk, a beat-ben. A helyzetből okulva a következő évben aztán már létrehozták a folk kategóriát.
